Website of Eszter Tari

Tari Eszter honlapja

Critics | Kritikák | Kritik

Kritikák magyarul

Kovács Gábor: Rövid kommentárok Tari Eszter képeihez I.-II., 2012. 

Husz Mária: A racionalizált rituálék, Tari Eszter festői világa, 2012. 

Marsal Attila: Látogatás a Yogyakartai Szultánnál. Irodalmi Centrifuga, 2010.

Marsal Attila: Indonéz-magyar együttműködés, kettősriport. Irodalmi Centrifuga, 2010.

Tari Eszter: Kortárs festészet Yogyakartában. Irodalmi Centrifuga, 2010.

Györe Gabriella: Indonéz színek Pécsett. Élőfolyóirat, 2009.

Pécs TV riportja Tari Eszter Pécsi Kisgalériás kiállítása kapcsán, 2009.

Brittig Vera megnyitóbeszéde a Pécsi Kisgalérában 2009. március 13.-án

Dr. Máthé Andrea: Fare parere. Artportal, Budapest, 2009.

Husz Mária: DLA 2005-2008 mestermunka-kiállítás. Echo, 2009/1.

Tari Eszter: Faktor- és Intro sorozat, 2008.

Romek Dóra: Cipők, csoki, életstílusok. Új Művészet, 2006/7.

Dr. Máthé Andrea: Pécsi szelet. Műértő, 2006/4.

Merhán Orsolya: XXV. Kísérleti Művésztelep Pakson. Echo, 2004/10.

Pinczehelyi Sándor: A pillanat megmarad. Új Művészet, 2004/9.

Panyik István: Meglátni a világot egy pár cipőben, Pécs, 2004. április.

Dr. Aknai Tamás: Utóhatások, újrarendezések, Pécs, 2004. május.

Fejős Miklós: Visnu nagylábujja. Echo, 2004/3.

Nádor Judit: Tari Eszter festészetéről, Keszü, 2004.

Koszits Attilla interjúja a Pécsi Rádió számára, 2004. február 10. 

Dr. Várkonyi György megnyitóbeszéde a "Vanitatum Vanitas" c. kiállítás  megnyitóján, 2004. február 10.

Dr. Aknai Tamás: Tari Eszter kiállítási katalógusához, 2003. december.

Husz, Mária - Rationalized Rituals: Eszter Tari’s Painterly World

The enigma of art is the inscrutable. If we manage to scrutinize it nonetheless, the enigma is gone, the bewildering magic of obscurity vanishes into thin air, at the same time we step onto the terrain of the familiar and beloved things where perhaps deeper and more lasting experience awaits us: the comprehension of artistic knowledge, its recognition and admiration. This dichotomy of reason and emotion is the inexhaustible resource of ingrained discourses.

In the history of modern art the role of sovereign artistic subjectivity in the creation of works has increased in the sense that the individually valid is claimed to be true at the same time. The artistic avant-garde movements reached this on account of two impulses: by means of a call or mission which exists as a sign in a material-centred manner.

This dichotomy is already part of Goethe’s theory on naïve and sentimental poetry, in the aesthetics of Wilhelm Worringer derived from abstraction and intuition, and later in that of Friedrich Nietzsche postulating the Dionysian and Apollonian laws. The constantly swinging pendulum of artistic movements shifts from the Dionysian towards the Apollonian, from intoxication and chaos towards self-control and harmonic restraint. Whereas Apollo, the Greek god of dream-generated predictions, represents the sun, lightness, and sun-kissed beauty, Dionysos stands for ecstasy, euphoric play, the spring and growth, demolishing partition-walls, and letting man be seen as a member of an elevated, ideal community. The intersecting of individuality (particularity, impulsiveness) and the world genius (higher order, the human race, idea) working in the creative artist as existential, cultural, ethical and community-constructing experience in arts of the cultic type—for instance, in Indonesian art—gives voice to cosmos, the reality of existence. This art is an integral part of the system of symbols regulating the community whose task is not so much self-expression but rather the articulation of the reality of existence. The Apollonian principle here gives artistic form to Dionysian reality, with the never-ceasing presence of magic-ritual aspirations which emerge from time to time. Similarly, in the ancient Javanese shadow play, which may seem enigmatic to us, every motif or figure has a symbolic meaning just like in the everyday life of the natives. With European spirits and culture we walk the paths of art that has become autonomous by means of the individualization of appearances and the knowable measure, and perhaps only in the rare experience of catharsis does the moment of truth break forth for us, when we identify ourselves with the true laws of existence in a blend of passion and rapture.  

The dichotomy of eastern and western art, the European nostalgia for magic art makes understandable the paradoxes underlying the works of Eszter Tari, a young painter (or “daubster” as her master Ilona Keserü Ilona would say) and resident of Pécs. One can only guess what a real encounter of a young soul with the Indonesian culture must have been like. Possibly the psychic endowments she already possessed—such as the simultaneous presence of consciousness and spontaneity, the capability of experiencing, creating and reflecting at the same time—were greatly influenced  by the clash between the exotic “oriental” effect  and the European, “western” education received earlier.

The inventive and imitative impulses, the theoretical and operative skills have been present in Eszter Tari’s works right from the beginning. In the works made after 2008 her chosen path is to oppose and link the realistic and abstracted pictorial worlds. At the same time she freezes the experienced archaic and signifying motifs into abstract patterns, using calligraphy for the creation of the genuine geometric visual spaces, which results in multiple epistemic-visual interferences in the spectator who—even with average European education—is not likely to possess the keys to deciphering the hidden codes. This, however, sets the usual paths of reception—such as the search for associations activated by vigorous colour- and light-intensity, or the evocation of archetypes, like Vasarely, Pollock, and Josef Albers—into action to the greatest extent.    

The pictures of the Factor-Series lead one into pseudo-spaces. In this world nothing can be recognized, only imagined, and only by means of the active participation of the spectator. In addition, like on Picture VII, a complementary red landscape pulsating backward and forward also meets the eyes like the veil of Maya, the figural suggestions of which interfere with the happenings of the half-understood spatial impression organized from green contours. Instead of rhythm, here we stray into the realm of chords and instead of construction into expression. Factor-Organic V further enhances heterogeneity.  The allusive parts of the body of the female figure who is struggling for presence add a more explicit socio-psychological scenario to the intricate, obscure network of motifs, which are “known” from the wayang world tree, the gunungang.

The pieces of the Intro-Series have a more lyrical tone. Here the factors seem to become settled in space, pulsating in the direction of a single point in a harmonized system. Intro VII shows the outline of a more refined, daring and subjective space constructed from its scale-changing pattern units.

The condensation and lightening of the concentric motifs prompt the viewer to look for a figure. The compositional pattern of classical portraiture falls flat: we can look only into ourselves. Intro IX returns to spatial abstraction, this time with the archetype of the tunnel leading to infinity.  The light spiral inhales us into the blinding whiteness of nothingness or the cosmos at a dizzy speed. The B version of the picture softens the vacuum by some small, pale-coloured motifs being spread onto it.

Simbion VI may be interpreted as a summary of all this; where by means of blending the lower layers produced by the varied treatment of colours and free composition a more chaotic spatial illusion comes into being, at the same time spirituality is being relegated to the background in favour of the amazing polyphony of the visual elements.

The path from here may be taken in various directions in the spirit of credibility and authenticity. Eszter Tari’s pictures are housed by public institutions; they are respected pieces of public and private collections from the Antal-Lusztig Collection or the Indonesian National Gallery to the private gallery of the Sultan of Yogyakarta. As a highly qualified art teacher she is a regular participant of domestic and foreign symposia, a socially sensitive organizer of international relationships, and author of art-publications. Could we expect more from a creator who is mature already at the age of thirty-six? 

Pécs (Hungary), 09.02. 2012

Vera Brittig - Opening speech, 2009.

Ladies and Gentlemen, Dear Friends,

We have come together to attend the opening of Eszter Tari’s exhibition entitled  “Chaotic System,” where the recent works of the artist, the Factor and Intro series created during the last 18 months are on display. Our meeting here is an important event because the exhibits mark a new period in Eszter’s art.

She graduated from the Faculty of Art, the University of Pécs under the guidance of Sándor Pinczehelyi, and then with Professor Ilona Keserü Ilona as her mentor she finished her DLA studies. Her earlier works are nearly without exception figural, showing a part of reality, often suggesting an intense reaction to the social requirements expected of women and female roles. The Factor and Intro series, to the contrary, break with the world of the visible environment and the world of material symbols: they reveal a deeper level of reality and emotions which cannot be grasped with the help of ordinary concepts. The pictures of the two series are closely connected; they were often painted simultaneously, responding to one another. Importantly, the large size painting (4 x 4 m) created first and entitled Factor I has a determining role; this work may have generated the other exhibits. The practical and material background for the creation of Factor I was provided by the Power of Colour – Change of Scale II course under the guidance of Professor Ilona Keserü Ilona in August 2007.

The course was an excellent opportunity for Eszter, for she had returned from Indonesia, more precisely from Java, not long ago, and her fresh, still vivid memories could be formulated with the help of painterly means. Eszter’s interest in the East had begun a long time before, it did not mean just an exciting trip to the exotic tropical isles, rather it is the result of an intellectual process lasting for several years. Prior to her study trip to Java Eszter had visited Japan as well, but certainly the year spent in Java a decade before had had a deeper impact on her. At that time she got to know Javanese culture within a traditional framework, acquiring the basics of Javanese batik and wayang, the art of the Javanese shadow puppet theater.

In 2007, in addition to doing research, she taught art at the Sebelas Maret University of Surakarta, as a result of which her book entitled Javanese Shadows came out, the launch of which took place in January 2009. I met and got to know Eszter at the book launch, therefore I was honoured but also surprised when she asked me to open her exhibition. The reason for this request may have been that I studied with the same Darmasiswa scholarship in Java for two years, which Eszter had been granted as well, and our experiences, impressions of and attitude to Indonesian culture, as it turned out from our conversations, are rather similar.

The peculiar culture of Java, its religious syncretism where mysticism is part of everyday life, memories of the lush, luxuriant tropical vegetation and continuous heat cannot leave any Westerner unaffected after a longer period of stay. The pictures of the Factor and Intro series have included much of these memories, but beyond the abstract projection of the exotic experiences concrete formal connections can be discovered in them, too. Namely, these works can be traced back to four basic elements: three of these, the ones creating organic forms were inspired by the characteristic cloud motif of the Javanese batik made with the lost wax textile painting process, while the fourth, the geometrical pattern was invented by the artist to complete and counterbalance these.

In the Factor series these basic elements approach the spontaneous language of abstract expressionism, built upon each other in a chaotic way, while the works of Intro have a much more lyrical character. Here the factors seem to be organized spatially, throbbing towards one point in a harmonized system. When I saw these paintings for the first time I recalled how I had been going along the crowded street of a large Javanese city. First everything seemed to be chaotic and unknowable: nearly the same faces, the same people hurrying who knows where. A chaos of voices and sounds, a cavalcade of colours, incomprehensible and indigestible for the Western thinking. But after a while the faces did not seem to be identical any more, the voices and colours became natural, and it was clear who was going where, in a word, the chaos became settled.

And thereby I am opening Eszter Tari’s exhibition entitled “Chaotic System.”  I wish you a stimulating evening.  (Translated by Ágnes Surányi MA.)

Dr. Andrea Máthé: Fare parere. Artportal, Budapest, 2009.

FARE PARERE – means to make visible, perceptible to the eye. But the question emerges: what is to be made visible. That is what I am trying to put into words looking at the series of paintings titled ’Factor and Intro’ which Eszter Tari has painted since 2007. I recall August, 2007 when for an extremely brief time I saw the 4 x 4 m canvas laid out on the floor which was to become the first piece of Eszter Tari’s new artistic period. Naturally at that time I was not aware of it but obviously something completely new was being created in comparison with her former figural paintings consistently built on a pictorial narrative emphasizing femininity. I was wondering at the time whether it was inspired by and created within the framework of the Power of Colour – Change of Scale II project or it was to be the beginning of a new artistic period for her. As we are standing in front of these pictures now, the answer is obvious.

What do these paintings make visible? Something factual but at the same time intimate and hidden, a breakdown and entrance, a firm order and freedom. The painter’s pronounced idea, as she says, is “’... The Factor and Intro Series’ are in close connection with each other. One requires an intuitive attitude, the other a rational one. ...I intend to make the best of the limitless freedom within the system of rules that I set up.” Beyond that, as the painting parts company with the artist, it also starts to gain an identity of its own and also determine the painter’s movements. The work offers a spectacular space and a peculiar sight of space, allowing us, the recipients, to enter its own space, showing us its openings, closings, convergences and labyrinths. It directs and diverts our vision, makes us move to and fro, making it impossible to avoid its rhythmical movement. Its liveliness provides the spectators with an intensive presence. All this cannot be ascribed solely to its components, the differentiated and ad hoc location of patterns, the sometimes transparent, sometimes thick apply of multilayer, the spatial formation, horizontal and vertical interdependence, but rather, as I think, to the system of relations resulting partly from a conscious artistic attitude, and partly from   the automatism of the work of art itself.

         The colours which reflect the colour relations both within and beyond the pictures cannot be separated from the compositional set-up of the paintings of Eszter Tari. Colours resist language that is why it is difficult not to say a commonplace or something banal about them. The naming of colours results only in an approximate classification and we have no proper words to name the colour scales. From the point of view of orthodox colour theology, light has a stressed iconic value and it reflects the physical as well as metaphysical hierarchization of the world order. That is why the painter’s main task is to approach that level of purity of colours through which “the divine colour” starts speaking. A painter—and especially one who is able to handle the colours with such a lively power as Eszter Tari—has to pay attention to both inside and outside, divide into parts and facts, or factors; on the other hand, s/he has to create and make the pictorial totality full of tension visible in order to approach—or step into—the invisible world which can be grasped only spiritually.

In the case of abstract paintings the challenge is even greater: to prompt its spectators to make the “spiral rotation” of imagination and intellect in order to create an aura of meaningfulness and arrive at an interpretation. It is necessary to refer to the mood of the picture and to that of their own as well as to find a passage between the two. Spectators have to break down and make factual their former concepts of colours, lines and composition, to start entering the picture and perform an intro-movement themselves. The meaning and understanding emerge if they submit to the spatial order of the paintings, the layered structure of forms, the multitude of components, the field of linear systems, the cavalcade of colours and give in to the spell of daring pictorial equivalencies and dissonances. Once it occurs, what the picture intends to make visible will become visible, but only to the attentive eye and reflecting attention. That is what I meant by saying: Fare parere.

I declare Eszter Tari’s exhibition opened. I wish that looking at the pictures you saw the in/visible. (Translated by Ágnes Surányi MA.)

Eszter Tari: Factor and Intro Series, 2008.

I painted the first piece of the Factor series entitled Factor I at the Power of Colour – Change of Scale II course under the guidance of Professor Ilona Keserü Ilona in August 2007—as a DLA student at the time. Here I had a chance to work in a large size (4 x 4 m), which required a completely different painterly attitude from me. The picture struck both my colleagues and me as a novelty, and it inspired me to think over the possibilities deriving from the inner rules.

The name ‘factor’ refers to the patterns that I cut out from cardboard and use during painting. The word has the following meanings: element, component, coefficient, multiplicator, and separating into component parts. Factor I and the pictures of the Factor series are constructed from identical elements. They form a nearly incomprehensibly chaotic system from which the basic elements can be separated after thoughtful studying. I created three patterns by simplifying the cloud motif of the Javanese batik, and not to use only organic shapes, I designed a fourth, a geometrical pattern, too.

Since that time seven Factor pictures have been made which are ready for display, each of them being different but based on the same creative system. Each picture is a suggestion, practically offering a different formulation of the given topic. According to my intention, I make the best of limitless freedom within the system of rules that I set up. I use all kinds of tools to fix the contour or positive form of the patterns in the implementation (such as a teddy-roller, brushes, screwdriver, come, rags and so on). The pictures are as colourful as possible; their colours are applied in a multitude of layers. (When I work in large size I mix the colours in advance to make them harmonic). Freedom applies to technical implementation as well; I use paints sometimes transparently, sometimes in a thick layer. In this series I intuitively disperse the patterns on the surface of the canvas, and I keep on painting around them with the same paint or paint of different shade until the given colour appears with the same emphasis nearly everywhere from the point of view of composition. Naturally I do not paint round the patterns perfectly, thus on the paintings traces of pattern fragments and patterns cast on each other can be found. The outcome in the case of Factor I was an extraordinary, three-dimensional spatial effect. It seems as if the colour forms of pastel shade painted with the teddy-roller were hovering much farther back behind the strong-contoured and more vigorously coloured system.

In my series Intro I do not utilize only the space-generating ability of colours but also the possibility of illusionary stepping into space with the help of the familiar patterns and technical experience. The title of the Intro series also refers to the intention of strengthening the entry into space, since ‘intro’ means: inward, inside, within, introduction, introductory. The Factor and Intro series are closely related to each other. In the first a kind of instinctive, in the second a kind of rational attitude is required of me, thus simultaneous work with the two series is constructive with regard to both. I can make good use of the lessons gained from the creation of the Factor series in painting the Intro pictures, while after observing the strict rules it is refreshing and exhilarating to return to the Factor series.

Because of the long drying period of the oil paints I usually start painting several pictures at the same time. I wish to reach the illusionary spatial effect in painting each of the pictures by means of various pattern sizes and tone differences of the colours. As a basis I use room-like inner spaces, or geometrical spatial forms. I paint the walls and planes in transitory tones, onto them I apply layers of colour networks following the direction of the transition or a direction opposed to it. In large size implementation I do my best to preserve the painterly values deriving from a varied use of tools in spite of the fact that what matters is the observance of the pre-determined system. (Translated by dr. Ágnes Surányi.)

Tamás Aknai CSc: Foreword of Eszter Tari's exhibition catalogue, Pécs, 2004.

The significance of the first major exhibition is surpassed only by the second and the subsequent ones. The very “first” only signals that the time of meeting the public has come. It is the following exhibitions, however, that will make the process also open to evaluation and address such relations which can not be taken for granted in the case of the first exhibition. But Eszter Tari the artist already knows that not a single step or decision should be taken by the creative human mind without circumspection. The responsibility taken for her works and for herself has been characteristic of her academic activity. Now she will soon graduate. This piece of information is not necessarily in direct relationship with the fact that so far everything has gained significance for her in relation to visual representability. Rather it is related to her wish to transmit her perceptions and visions. This commitment is not merely that of the artist but also of the art teacher who contributes to ensuring the conditions of artistic creation by her personal example. By all means, the collection will be arranged into cycles of numerous works o art, from which three issues are thoughtfully examined and highlighted on this particular occasion. All the three issues are present in the works on display, as none of them exist without the others. There is only a shift of emphasis in the various works.

The point of departure for the first group of pictures is the interrelationship of the painterly sign, technique, and meaning. In her pictures Eszter Tari explores in what way and how far the signs can be burdened with descriptive-literary content without endangering the significance of the pictorial and colour scheme phenomena “in themselves” which might become secondary thereby. Here graphic drawing is determining. Each of her works is characterised by strong and dynamical drawing, which suggests that she does not reject the traditional approach aimed at constructing the form in a disciplined way in the process of artistic concept-formation. The second issue alludes to relations of emotional and ethical character. Among her perceptions the child’s fate and that of the grown-up woman as well as the vision of their shared life stages that are gradually separating and departing from each other are foregrounded and particularly suppressed spectacle of vulnerability, sensual desire, and “getting free”. These lead to the third group of issues, in the processing of which Eszter Tari selects from the metaphorising and symbolic processes of the present that can not be passed over. The form of her orientation basically corresponds to hat of artists who perform the transcending of pop- and structure-based fine art by means of the actual analysis of reality and regard kitsch as an accepted social phenomenon. Eszter Tari has created a notably simple yet synthetic system of allusions in which the world of our age, not at all unfamiliar with violence and fear, is present as much as the often magical irrationalism of the things transforming into one from another. Her signs and ideas often span from cosmic flashes of light to mummified gym shoes, but she never lets us forget the mystery hidden in the objects themselves whose solution is possible with the help of playfulness. (Translated by dr. Ágnes Surányi.)

Husz Mária - A racionalizát rituálék, Tari Eszter festői világa

A művészet titka kifürkészhetetlen. Ha mégis kifürkésszük, megszűnik a titok, elillanhat az ismeretlenség zavarba ejtő varázsa, de átlépünk az ismert-szeretett dolgok földjére, ahol talán mélyebb, tartósabb élmények várnak, a művészi tudás megértése, elismerése és csodálata. Ész és érzelem eme kettőssége mélyen gyökerező diskurzusok kiapadhatatlan forrása.

A modern művészet történetében megnövekedett a szuverén művészi szubjektivitás szerepe a művek létrehozásában olyanképpen, hogy ami individuálisan érvényes, egyúttal szükségszerűen igaz is legyen. A művészeti avantgárd mozgalmak ezt kétféle indíttatásból érték el: kiáltás típusú, vagy küldetéses, és jelben létező, vagyis anyagcentrikus módon. Ez a dichotómia megjelent már Goethe naiv és szentimentális költészetről szóló elméletében, Wilhelm Worringer absztrakció és beleérzés eredetű, majd Friedrich Nietzsche dionüszoszi és apollói törvényeket tételező esztétikájában. A művészeti irányok örökösen változó ingája a dionüszoszi pólustól az apollói felé, a kábulattól, káosztól az önuralom és harmonikus mértéktartás felé lendül. Apolló az álombeli előrejelzések görög istene a napot, a világosságot, a napsugaras szépséget képviseli, Dionüszosz a mámor, az elragadtatott játék, a tavasz, a növekedés istene, aki ledönti a válaszfalakat, s az embert egy magasabb, eszményi közösség tagjaként tételezi. Az alkotóművészben munkáló individuum (partikularitás, ösztönösség) és a világ géniusz (felsőbb rend, emberi nem, idea) találkozása, mint egzisztenciális, kulturális, etikai, közösségkonstruáló élmény a kultikus típusú művészetben – mint amilyen az indonéz is - a kozmosz, a lét valóságát szólaltatja meg. Ez a művészet a társadalmi együttélést szabályozó szimbólumrendszer alkotórésze, melynek feladata nem az önkifejezés, hanem a lét valóságának artikulálása. Az apollói elv itt a dionüszoszi valóság művészi formába öntése, azonban a mágikus-rituális aspirációk meg nem szűnő, elő-előbukkanó jelenlétében. A számunkra esetleg rejtélyes ősi jávai árnyjátékban is minden motívumnak, minden figurának szimbolikus jelentése van ugyanúgy, mint az ottaniak mindennapi életének gyakorlatában. Európai lélekkel és kultúrával a látszat, a megismerhető mérték individualizációjának útján járjuk az autonómmá vált művészet ösvényeit, legfeljebb a katarzis ritka élményében tör ránk az igazság pillanata, amikor a szenvedély és a gyönyör elegyében azonosulunk a lét igazi törvényeivel.

A keleti és a nyugati művészet dichotómiája, a mágikus művészet iránti európai nosztalgia érthetővé tesz olyan paradoxonokat, amelyek a Pécsett élő fiatal festőművész („festész”, ahogyan mestere Ilona Keserü Ilona mondaná) Tari Eszter alkotásait is mozgatják. Csak elképzelni lehet, hogyan hatott a fiatal lélekre az indonéz kultúrával való valóságos találkozás. Feltételezhető, hogy meglévő pszichés adottságait – mint a tudatosság és az ösztönösség rá jellemző egyszerre-jelenléte, a megélés, megcsinálás és az egyidejű reflexió képessége – erősen befolyásolta a művészi személyiségét fiatalon ért egzotikus „keleti” behatás és európai, „nyugati” művészeti iskolázottság ütközése.

Az inventív és az imitatív késztetés, az elméleti és az operatív tehetség Tari Eszter munkáiban kezdettől jelen van. 2008 után készült munkáiban úgy talál utat, hogy festői eszközökkel ütközteti, összekapcsolja a valósághű és az elvonatkozatott képi világot. Ugyanakkor az átélt archaikus és jelentéses motívumokat elvont sablonokba merevíti, a kalligráfiát pedig eredeti geometrikus látványterek megteremtésére használja, amely többszörös tudati-vizuális interferenciát eredményez a nézőben, akinek – ha átlagos európai műveltséggel rendelkezik – vélhetően nincsenek kulcsai a rejtett kódok olvasásához. Ettől azonban a befogadás szokásos ösvényei – mint az asszociációk keresése a felfokozott szín és fényintenzitás irányában, vagy az előképek felidézése, mint Vasarely, Pollock, Josef Albers – csak még felfokozottabban lépnek működésbe.

A Faktor-sorozat képei absztrakt pszeudo-terekbe vezetnek. Ebben a világban semmi sem felismerhető, csak elképzelhető, s csakis a szemlélő aktív közreműködésével. Ráadásul, mint a VII. számú festményen, Maya fátylaként még egy hol előre, hol hátra pulzáló komplementer piros látványmező is elénk tárul, amelynek figurális sejtései megzavarják a zöld kontúrokból szerveződő már-már megértett térbenyomás történéseit. Itt ritmus helyett akkordokba, konstrukció helyett expresszióba tévedünk. A Factor-Organic V. tovább fokozza a heterogenitást. A jelenlétért küzdő női figura felsejlő testrészei egyértelműbb társadalomlélektani dramaturgiát is visznek a vajang világfáról, a gununganról „ismert”, amúgy is szövevényes, sötét motívumhálóba.

Az Intro-sorozat darabjai líraibb hangvételűek. Itt a faktorok rendeződni látszanak a térben, és összehangolt rendszerben egy pont felé lüktetnek. Az IntroVII. sokkal finomabb, bravúrosabb és szubjektívebb teret rajzol léptéket váltó mintaegységeiből. A körvonalas motívumok centrális sűrűsödése és világosodása figura keresésére ösztönzi a nézőt. A klasszikus portréfestészet kompozíciós sablonja azonban csődöt mond: csak önmagunkba nézhetünk. Az Intro XI. visszatér a térabsztrakcióhoz, ezúttal a végtelenbe vezető alagút archetípusával. Szédítő sebességgel szippant be a fényspirál a minden vagy a semmi vakító fehérségébe. A kép B verziója kissé enyhíti a vákuumot néhány halvány, kicsi motívum ráúsztatásával.

Mindennek összegzéseként is értelmezhető a Simbion VI., ahol a változatos színkezelésű és szabad kompozíciójú alsóbb rétegek elegyítésével kaotikusabb térillúzió keletkezik, viszont a spiritualitás háttérbe szorul a látványelemek meglepő többszólamúsága javára.

Az út innentől még sok irányban folytatható a hitelesség és az autentikusság, az ész és a szenvedély jegyében. Tari Eszter képei közintézmények letétjei, köz- és magángyűjtemények megbecsült darabjai az Antal-Lusztig gyűjteménytől vagy az Indonéz Nemzeti Galériától a Jogjakartai Szultán magánképtáráig. Magasan kvalifikált művésztanárként hazai és külföldi szimpóziumok állandó résztvevője, nemzetközi kapcsolatok társadalmi érzékenységű szervezője és művészettudományi művek szerzője. Harminchat évesen is érett alkotótól kívánhatunk-e többet? 

Pécs, 2012. 02. 09.

Brittig Vera megnyitóbeszéde a Pécsi Kisgalériában 2009. március 13-án.

Tisztelt hölgyeim, uraim, kedves barátaim!

Tari Eszter „Kaotikus rendszer” című kiállításának megnyitójára gyűltünk most össze, ahol a művésznő legújabb munkái, a Faktor és Intro sorozat, vagyis az elmúlt másfél év alkotásai láthatók. Fontos, hogy itt lehetünk, hiszen a kiállított művek új korszakot jelölnek művészetében.

Eszter tanulmányait a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán Pinczehelyi Sándor vezetésével folytatta, majd a doktori képzésben Ilona Keserü Ilona professzor emerita lett a mestere. Korábbi művei szinte kivétel nélkül figurális alkotások, a valóság egy részletét mutatják, gyakran hangsúlyosan reagálva a nőktől, a női szereptől megkövetelt társadalmi elvárásokra. A Faktor és Intro sorozatok ezzel szemben szakítanak a látható környezet, a tárgyi szimbólumok világával: az érzelmek és a valóság egy mélyebb, hétköznapi fogalmakkal csak nehezen tetten érhető szintjét tárják fel. A két sorozat képei szorosan kapcsolódnak egymáshoz, gyakran párhuzamosan, egymásra reflektálva készültek, azonban a Faktor I. címet viselő, nagyméretű, 4 x 4 méteres, elsőként létrejött alkotás meghatározó: ez volt az a munka, amelyből később az itt látható, most kiállításra kerülő művek megszülethettek. A Faktor I. létrejöttéhez gyakorlati és anyagi hátteret az Ilona Keserü Ilona irányításával megvalósuló Színerő – Léptékváltás II. című kurzus biztosított 2007 augusztusában.

A kurzus remek lehetőséget jelentett Eszter számára, hiszen nem sokkal korábban érkezett haza Indonéziából, egészen pontosan Jáva szigetéről, és a még friss, élénken élő élmények a festőművész eszközeivel is megfogalmazásra kerülhettek. Eszter érdeklődése a Kelet iránt azonban ennél sokkal korábban kezdődött, így ezek az élmények semmi esetre sem csupán egy „izgalmas kirándulást” jelentenek az egzotikus trópusi szigeteken, hanem több éven át tartó szellemi folyamat eredményei. Eszter Jávai tanulmányútját megelőzően járt Japánban is, ám bizonyosan meghatározóbb volt az a mintegy tíz évvel ezelőtt, Jáván eltöltött év, amikor hagyományos keretek között ismerhette meg a jávai kultúrát, és sajátíthatta el a jávai batik és a wayang, a jávai árnyszínház művészetének alapjait.

2007-ben pedig fél éven át, kutatómunkája mellett, művészetet is oktatott a surakartai Sebelas Maret Egyetemen, amelyek eredményeképpen született meg Jávai árnyak című könyve, aminek bemutatójára alig másfél hónapja, 2009. januárjában került sor. A könyvbemutatón ismerhettem meg személyesen Esztert, ezért is ért váratlanul megtisztelő felkérése kiállításának megnyitására. Ennek oka úgy érzem elsősorban az, hogy én is ugyanazzal a darmasiswa ösztöndíjjal tanulhattam két évig Jáván, mint amelyikkel ő is először érkezett Indonéziába, így tapasztalatink, élményeink, viszonyulásunk az indonéz kultúrához, ahogyan ez egyébként beszélgetéseinkből kiderült: nagyon hasonlóak.

Jáva különös kultúrája, vallási szinkretizmusa, ahol a misztika a mindennapok része, a buja, rendkívül színes trópusi növényvilág, és a folyamatos hőség emléke azt hiszem egyetlen nyugati ember életéből sem múlik el nyomtalanul, aki hosszabb ideig volt ott. A Faktor és Intro sorozat képei sokat magukba zártak ezekből az emlékekből, de az egzotikus élmények absztrakt kivetülésén túl, konkrét formai kapcsolatokat is fellelhetünk. Ezek az alkotások ugyanis formailag négy alapelemre, faktorra vezethetők vissza: ezekből hármat, az organikus formákat alkotókat, a viaszvesztéses textilfestési eljárással készülő jávai batik jellegzetes felhőmotívuma ihletett, míg a negyedik, geometrikus alakzatot mintegy ezek kiegészítésére és ellensúlyozására alakította ki a művész.

A Faktor sorozatban ezek az alapelemek az absztrakt expresszionizmus spontán nyelvéhez közelítenek, kaotikusan épülnek egymásra, míg az Intro darabjai sokkal líraibb hangvételűek. Itt a faktorok rendeződni látszanak a térben, és összehangolt rendszerben egy pont felé lüktetnek. Amikor először láttam ezeket az alkotásokat, az jutott eszembe, ahogyan először mentem végig egy jávai nagyváros nyüzsgő utcáján. Eleinte minden olyan zűrzavarosnak, kiismerhetetlennek tűnt: az arcok szinte egyformák, a legtöbben sietnek valahová. Hangzavar, és rengeteg szín, a nyugati ember gondolkodásának követhetetlen és érthetetlen módon. Azután idővel az arcok már egyáltalán nem tűntek egyformának, a hangok és a színek természetessé váltak, a tér, és hogy vajon ki merre siet, kiismerhető lett, egyszerűbben szólva: rendeződött a káosz.

S ezzel megnyitom Tari Eszter „Kaotikus rendszer” című kiállítását. Tartalmas estét kívánok mindenkinek!

Dr. Máthé Andrea: Fare parere. Artportal, Budapest, 2009.

Fare parere Tari Eszter festőművész kiállítása

Fiatal Művészek Galériája Budapest, 2009. február 10. – március 8. 

            Fare parere – azaz: láthatóvá tenni. Mit is? Ez az amit megpróbálok megfogalmazni Tari Eszter 2007. óta festett, Faktor- és Intro-sorozat címet kapott képeire tekintve. Emlékszem 2007. augusztusában arra a nagyon rövid időre, amikor még a földön kiterítve készülőfélben láttam azt a 4x4 méteres vásznat, amely az első darabja lett Tari Eszter egy új festői korszakának. Akkor persze még nem tudtam, hogy az lesz, de az egyértelműen látható volt, hogy ott akkor valami teljesen más készült, mint a korábbi figurális – a nőiséget erőteljesen hangsúlyozó – képi narrációra következetesen felépített festmények. Az a kérdés is tisztán megfogalmazódott bennem, vajon egyedi darabról van-e szó, ami a Színerő – Léptékváltás II. projekt keretében és apropóján jön létre, vagy vajon hosszabb életű lesz-e. Most, ahogy itt állunk ennek a kiállításnak a terében, a válasz önmagától adódik.

            Mit is tesznek láthatóvá ezek a festmények? Valami tényszerűt egyben valami belsőt és bensőségességet, lebontást és belépést, szigorú rendet és szabadságot. A festő kimondott szándéka is ez, ahogy maga írja: „… A Faktor- és az Intro sorozat szorosan kapcsolódik egymáshoz. Az egyiknél inkább ösztönös, a másiknál inkább racionális hozzáállás szükséges a részemről. … Szándékaim szerint az általam kialakított szabályrendszeren belül a végtelen szabadság lehetőségével élek.” A mű azonban ezen túlmenően, ahogy leválik a festőről szintén kezdi meghatározni önmagát és a festő mozgásait is. Látványteret kínál és a tér sajátos látványát, beléptet bennünket, befogadókat saját terébe, megmutatja nyílásait, becsukódásait, összehajlásait és labirintusait. Irányítja és tereli a látást, ide-oda haladásra készteti, lehetetlen kitérni ritmikus mozgása elől. Elevensége intenzív jelenlétre hívja nézőit. Mindezt nem lehet egyszerűen komponenseinek – a sablonformák differenciált és véletlenszerű elhelyezésének, a színek többrétegű, hol lazúros, hol vastag felvitelének, a térszerű alakításnak, a horizontális és vertikális összefüggéseknek – tulajdonítani, hanem – úgy gondolom – annak a viszonylatrendszernek, amely részben tudatos alkotói folyamat, részben az alkotás önműködése során jön létre.

            Tari Eszter festményein a kompozíciós elrendezéstől elválaszthatatlanok a színek, amelyek a képen belüli színösszefüggésekre ugyanúgy mutatnak, ahogy a képen túli színviszonylatokra is. A szín ellenáll a nyelvnek, emiatt is nehéz bármi nem közhelyeset, nem banálisat mondani róluk. Színmegjelöléseink csak megközelítő osztályozási rendszert képeznek, a színviszonylatokról pedig szinte semmiféle megjelöléssel nem rendelkezünk.[1] Orthodox színteológiai megközelítésben a fény kiemelt ikonikus értékkel bír, és tükrözi mind a fizikai mind a metafizikai világrend hierarchizáltságát, így a festő legfőbb feladata, hogy „művészetében megközelítse a szín olyan fokú tisztaságát, amelyen keresztül ’megszólal az isteni szín’.[2] A festőnek, és főként annak a festőnek, aki a színekkel ilyen eleven erővel bánik, ahogy azt Tari Eszter teszi, egyszerre kell teljes intenzitással kifelé és befelé figyelnie, részekre, tényekre – faktorokra – bontani, ugyanakkor megalkotni és láthatóvá tenni a szimultán és feszültséggel teli képi totalitást, vagyis belépni – befelé lépni – egy láthatatlan csak szellemileg megragadható világba.

            Absztrakt képek esetében fokozottabb kihívás, hogy szemlélőjük megtegye a képzelet és az értelem ’spirálfordulatát’[3] ahhoz, hogy megteremtse a jelentésadás auráját, hogy eljusson az értelmezéshez. Szükséges figyelnie a kép és a maga hangulatára, e kettő találkozására, le kell bontania elemeire, tényszerűvé kell tennie a színekről, vonalakról, kompozícióról alkotott korábbi elképzeléseit, és el kell indulnia befelé a képbe, vagyis az intro-mozdulatot neki magának is végre kell hajtania. A jelentés és a megértés akkor sejlik fel, ha a festmények térrendjének, a formák rétegfelépítésének, az elemek sokaságának, a vonalrendszerek mezejének, a színek kavalkádjának átadja magát, és engedi, hogy a merész képi ekvivalenciák és disszonanciák elragadják. Ha ez megtörténik, akkor válhat láthatóvá számára az, amit maga a kép is láthatóvá akar tenni, de csak odafigyelő szemnek enged feltárni és a reflektáló figyelem előtt tárulkozik fel. Valami ilyesmire gondolok, amikor azt mondom: fare parere.

            Ezzel Tari Eszter kiállítását megnyitom. Kívánom, hogy a képek előtt elhaladva nézve nézzenek és ’látva lássanak’.

[1] v.ö. Oskar Batschmann: Bevezetés a művészettörténeti hermeneutikába Képek elemzése, Kijárat kiadó, Budapest, 1998. ford.: Bacsó B. és Rényi A.

[2] Nacsinák Gergely András: A szem böjtje Paulus Hungarus-Kairosz, Budapest, 2003. 78, o,

[3] Max Imdahl: Giotto Arénafreskók Ikonográfia, ikonológia, ikonika, Kijárat, Budapest, 2003., ford.. Kerekes A. 92.o.

Husz Mária: DLA 2005-2008 mestermunka-kiállítás. Echo, 2009/1.

„... Páratlan koloristaként írta be nevét Keserü Ilona az egyetemes művészettörténetbe, aki mélyreható természet- és önmegfigyelési, megismerési eljárásai során az expresszív érzelmi spontaneitásnak ugyanúgy helyt ad, mint a szikár tudományos módszereknek, alkotói szisztémáknak. Doktoranduszai közül Tari Eszter Faktor- és Intro sorozata követi legmélyebb szellemiségben mesterét a gubancok, a színfokozás, ismétlés, a léptékváltás és a pszeudo-térérzékeltetés útján. A faktor sablonok használatára utal, jelentése: elem, alkotóelem, együttható, szorzótényező, tényező, illetve igeként angolul az értelme: tényezőkre bont. Ezekből átláthatatlanul kaotikus rendszer alakul, melyből alapos tanulmányozással újra kibonthatóak az alapelemek. A sablonformák közül hármat jávai, felhőmintás batikok motívumainak leegyszerűsítésével alakított ki, a negyediket geometrikusra tervezte. A kialakított szabály-rendszeren belül aztán végtelen szabadságot talál, ám az elegancia teljes hiányával. Egyszerre ösztönös és a racionális hozzáállása interferál a befogadás során is. A dzsungel-benyomást a kivitelezés változatos eszközrendszere fokozza (teddy-henger, ecsetek, spakli, csavarhúzó, fésű, rongy), a színek rétegek sokaságában kerülnek egymásra, hol lazúrosan, hol vastagon, amely egy különleges, háromdimenziós térhatást eredményez. A pasztellárnyalatú színformák hátrébb lebegnek a konkrétabb kontúrú és erőteljesebb színű kuszaság mögött. Az Intro című sorozat illuzionisztikusan ki is lép a térbe a sablonformák segítségével, alapként szobaszerű belső tereket, illetve izgalmas geometrikus térformákat látunk. ...”

Tari Eszter: Faktor- és Intro sorozat, 2008.

2007 augusztusában festettem meg a Faktor-sorozat első festményét Faktor I. címmel, a Színerő – Léptékváltás II. című kurzuson – akkor még DLA-s hallgatóként –, mely Ilona Keserü Ilona professor emerita vezetésével zajlott. Itt lehetőségem nyílt meglehetősen nagy méretben (4x4 méter) dolgozni, ami a korábbitól eltérő festői magatartást követelt meg tőlem. Az elkészült kép mind rám, mind kollégáimra az újdonság erejével hatott, és a belső törvényszerűségeiből adódó lehetőségek továbbgondolására inspirált.

A faktor elnevezés a kartonból általam kivágott sablonok festés közbeni használatára utal. A szó jelentése: elem, alkotóelem, együttható, szorzótényező, tényező, illetve igeként angolul az értelme: tényezőkre bont. Az elkészült Faktor I. és a Faktor-sorozat leendő képei azonos elemekből épülnek fel. Ezek egy szinte átláthatatlanul kaotikus rendszert alakítanak ki, melyből alapos tanulmányozás révén újra kibonthatóak az alapelemek. A sablonformák közül hármat jávai, felhőmintás batikok motívumainak leegyszerűsítésével alakítottam ki, és hogy ne legyen mindegyik sablonforma organikus, a negyediket geometrikusra terveztem.

Azóta még hét darab, bemutatásra kész Faktor-kép készült el, melyek megjelenése más és más, az alkotói szisztéma azonban azonos. Mindegyik kép egy-egy felvetés, melyek tulajdonképpen az adott téma különböző irányú megfogalmazásai. Szándékaim szerint az általam kialakított szabályrendszeren belül a végtelen szabadság lehetőségével élek. Mindenféle eszközt felhasználok a képek kivitelezésekor a sablonok körvonalának, illetve pozitív formájának rögzítéséhez, (így: teddy-hengert, ecseteket, spaklit, csavarhúzót, fésűt, rongyot.) A képek a lehető legszínesebbek, mely színek rétegek sokaságában kerülnek egymásra. (A nagy méretben való festés esetében a színeket előre kikeverem, hogy összehangoltak legyenek.) A szabadság a technikai kivitelezésben is érvényesül, a festéket hol lazúrosan, hol vastagon használom. Ennél a sorozatnál alkotás közben a sablonokat ösztönszerűen dobálom szét a vászon felületén, és eleinte addig festem őket körbe ugyanazzal, vagy az árnyalatában eltérő színnel, ameddig az adott szín a kompozíció szempontjából nem jelentkezik mindenhol szinte egyenlő hangsúllyal. A sablonokat természetesen nem mindig festem tökéletesen körbe, így a festményeken sablontöredékek és több egymásra dobált sablon körülfestett nyoma is megtalálható. A végeredmény a Faktor I. esetében egy különleges, háromdimenziós térhatást hozott létre. Úgy tűnik, mintha a teddy-hengerrel festett, pasztell árnyalatú színformák jóval hátrébb lebegnének a konkrétabb kontúrú és erőteljesebb színű rendszer mögött.

Az Intro című sorozatomban már nemcsak a színek teret létrehozó képességét használom ki, hanem a térbe való illuzionisztikus kilépés lehetőségével élek a már ismert sablonformák és technikai tapasztalatok segítségével. Az Intro-sorozat címe is utal a térbe lépés felerősítésének szándékára, hiszen az intro- előtag jelentése: befelé, belül, bevezetés, bevezető. A Faktor- és az Intro-sorozat szorosan kapcsolódik egymáshoz. Az egyiknél inkább ösztönös, a másiknál inkább racionális hozzáállás szükséges a részemről, így a két sorozaton való egyidejű munka építő jellegű mindkét sorozat szempontjából. A Faktor-sorozat képeinek alkotása közben felmerülő tanulságokat nagyszerűen tudom kamatoztatni az Intro-sorozat képeinél, míg a szigorú szabályok betartása közben üdítő frissítést hoz a Faktor-sorozathoz való visszatérés.

Az olajfesték természetéből adódó hosszadalmas száradási idő miatt együttesen mindig több képbe fogok bele. Az illuzionisztikus térhatást mindegyik képnél különböző sablonméretekkel, illetve a színek tónuskülönbségeivel kívánom elérni. Alapként szobaszerű belső tereket, illetve geometrikus térformákat használok fel. A falakat, illetve síkokat tónusukban átmenetesre festem, ezekre kerülnek az átmenet irányát követő, vagy az arra ellentétes irányban haladó színes vonalhálók rétegei. A nagy méretben való megvalósításakor törekszem a változatos eszközhasználatból adódó festői értékek megőrzésére, annak ellenére is, hogy a hangsúly az előre kijelölt szisztéma követésén van.

Romek Dóra: Cipők, csoki, életstílusok. Új Művészet, 2006/7.

„Tari Eszter tárlata a cipők, csizmák motívuma és az általuk szimbolizált sorsok és különböző életmódok köré épül. A dadaisták talált tárgyaihoz hasonlóan keres különféle lábbeliket, amelyeket farostlemezekre erősít. Az ilyen módon létrejött, háromdimenziós felületet festi meg, munkáinak jelentése és mondanivalója aztán a címek ismeretében válik teljessé, a cipők a szakrális és profán tematikát egyaránt jelölelő címektől válnak szinte az emberi élet allegóriáivá.”

Máthé Andrea: Pécsi szelet. Műértő, 2006/4.

Pécsi Szelet

Március 7-én tízhetes kiállítási program kezdődött a Retorta Galériában, amely során öt fiatal pécsi képzőművész – Katharina Roters, ifj. Ficzek Ferenc, Bóbics Diána, Tari Eszter és Leitner Barna – kéthetente váltakozva mutatja be munkáit. Megnyitójában Fehérvári Tamás megemlítette a „pécsi iskola” meglétét vagy meg nem létét, s egyetérthetünk azzal, hogy túlzás lenne valamilyen egységes vagy egyöntetű „scuolá”-ról beszélni. Mégis tagadhatatlan: az utóbbi néhány évben látványosan megszaporodott azoknak a Budapesten és külföldön kiállító művészeknek a száma, akik pécsi művészeti intézményekben tanultak, Pécsről indultak vagy továbbra is ott élnek, alkotnak. Köszönhető ez az ott évtizedek óta magas szinten folyó művészeti oktatásnak és művészeti életnek, amely hátteret, ösztönző erőt és sajátos légkört nyújt az alkotók számára.

A sorozatban Tari Eszter olyan 2002 és 2004 között készült, azóta is bővülő festészeti anyagot mutat be, amelynek témája a láb és a cipő. Az öltözékek között látszólag a cipő tűnik a legsemlegesebb ruhadarabnak: inkább funkcionális megfontolások alapján gondolunk rá, mintsem a nemi jelleget leíró szempontból. A festészet kontextusában valószínűleg Van Gogh elnyűtt parasztcipői vagy Degas táncosnőinek balettcipői a legismertebbek – ezek a téma két teljesen különböző reprezentációját jelentik. Tari Eszter festményein a cipők központi szimbólummá válnak. Úgy tudják megragadni az emberi test és a hozzá tartozó tárgyak részleteit, hogy plasztikus, életszerű mozdulatot idézve az egész testre utalnak, a megjelenített pillanatnyi szituációk pedig egyre szerteágazóbb jelentés-összefüggéseket hívnak elő.

A kiállításon látható festményeken, kollázsokon, applikációkon, talált tárgyakon a cipők olyan metamorfózisokon mennek át, amelyek eredményeként a létrejött – sokszor bizarrnak ható – alkotások meghökkentő kérdések sokaságát vetik fel. A taposás, a tipegés, a járás, a sántikálás nyomai a cipőkön emberi attitűdöket idéznek fel, ezen beül is elsősorban a nőiség különböző lenyomatai kapnak hangsúlyt. Tari Eszter alkotásain a mindennapi női lábbelik csupaszon, üresen is jelentéssel telítettek. Festői stílusuk, alkotói megfogalmazásuk erőteljes módozatai a szép és a rút esztétikai kategóriáira is rákérdeznek; éppen azon a határterülten vannak ahol a szép átfordul rútba és vissza, a lírai drámaiba, és ezzel a megdöbbenés, a meglepetés, a visszakozás és elfogadás határára sodorja a szemlélőt. Azok az ellentétek, amelyek például a Mennybemenetel, a Halál vagy a Démonűző című képek között feszülnek, érzékeltetik azt a széles skálát, amelyen Tari Eszter munkái a tematika és a képi megfogalmazás szempontjából is elhelyezhetők.

A hétköznapi, megviselt lábbelik nemcsak átalakulnak a festészeti ábrázolás metamorfózisa révén, hanem a művész görbe tükrében és nagyítója alatt az mutatkozik meg bennük, amik valójában: észrevétlenségük dacára is fontos és jelentéssel teli valóságdarabok, amelyekről eztán már nem lehet nem tudomást venni.

Merhán Orsolya: XXV. Kísérleti Művésztelep Pakson. Echo, 2004/10.

„Tari Eszter alkotásaira a pop art-os provokatív harsányság és ennek ironikus parafrázisa egyszerre jellemző. Műveinek kiinduló motívuma a cipő, ami egyszerre megszemélyesített sorsprobléma, életmód és jellemszimbólum, ready made, talált tárgy, polgárpukkasztó gesztus és lírai metafora. A készen kapott, elhasznált tárgy banalitása és a hozzáadott kiegészítők jelentésmódosító szerepe együttesen alkotja ezeknek a mutáns objekteknek különös morbiditását, a triviális és a giccs szarkasztikus metamorfózisát. A műkörmökkel tűzdelt csizma, a protézissel kombinált gyermekcipő, a festményformájúra hajtogatott-gyűrt velúrcsizma mind egy-egy koherens történet epizódjai, jellemző fejezetei.”

Pinczehelyi Sándor: A pillanat megmarad. Új Művészet, 2004/9.

„Tari Eszter felkészültsége imponáló. Elmélyült gondolkodásmódja, szorgalma, érdeklődése tükröződik munkáiban. A makro- és mikrokozmosz, az óriási és a parányi között próbál egyensúlyt teremteni, megmutatja számunkra, hogy a világ mennyi titkot rejt, csak fel kell fedezni azokat. Képei megfontolt szellemi magatartásról szólnak.”

Panyik István, Pécs, 2004. április.

Meglátni a világot egy pár cipőben

A fiatal pécsi festőművész, Tari Eszter, a japán Fujisaki Tomoko szobrásznővel rendez közös tárlatot


Pécs óvárosában, a dalmát hangulatú Jókai tér szomszédságában található a Közelítés Galéria. A modern művészet furcsaságaihoz edződött közönség számára is meghökkentő kiállítást láthattunk itt a múlt hónapban. Cipők mindenütt, a falakon, a padlón, az ajtón. Női cipők a maguk pőre valóságában, cipők a képekre festve és a képekből domborműként kiemelkedve. Mégis, körbetekintve rögtön érezhető, hogy itt nem csupán újabb polgárpukkasztó performance-ról van szó, hanem sokkal többről; egy kivételesen érzékeny alkotói látásmódról. A fiatal művésznő kiválasztotta a valóság egy látszólag szűk szegmensét és azon keresztül vall a világról, önmagáról, titkolt és nyílt emberi érzéseiről, vágyról és beteljesülésről.

A címben Blake angol költő egy mondatára utalok: „Meglátni a világot a homok szemcséjében…” Köztudott, hogy a női cipő sajátos fétissé válhat, számos gondolkodó írt erről Heideggertől a mi Krúdy Gyulánkig. Bár Tari Eszter képein mindenütt cipőket látunk, nincs bennük semmi esetlegesség, közönségesség. Minden képe, plasztikája míves, esztétikailag értékelhető, kompozícióban, színben megoldott. Az alkotások spektruma széles. A bibliai ihletésű képektől a csillagok háborúját idéző groteszkig, a finom iróniáig és a nyílt érzékiség vállalásáig terjed. Az alkotó egy nőtől szokatlan módon elmegy a pornográfia határáig, a rejtett vágyak, a „kukucskálási kényszer” katartikus feltárásában. A határt azonban nem lépi át. Minden képe ízléses, elegáns műtárgy. „…Gondolatainak fesztávja, akár a kozmikus fényvillanások és egy mumifikált sportcipő között is húzódhat…” – írja róla Aknai Tamás, a pécsi egyetem Művészeti Karának dékánja.

Valóban, ismét találkozhatunk a művészet örök csodájával. Szemtanúi lehetünk, amint egy közönséges tárgy az alkotó szerény keze nyomán átlényegül, hogy meséljen nekünk életről, halálról, szerelemről és legtitkosabb vágyainkról.

Elnézem Esztert, amint a pécsi ifjúság kedvenc találkozóhelyén, az Áfium pincében beszélgetünk. Külsőre szolid, szemüveges, csinos fiatal lány, semmi extravagancia, semmi hivalkodó érzékiség. Ösztöndíjasként dolgozott Indonéziában, Japánban, Németországban. Mellette barátnője, a 29 éves japán Fujisaki Tomoko, aki hazájában már végzett iparművész szakon.

A filigrán Tomoko nem kifejezetten japán típus, kunos arcéléről, barna bőréről kérdezem. Nevetve válaszolja, hogy ez már Schrammel Imrének is feltűnt, akivel Japánban egy művésztelepen találkozott. A szigetország déli csücskén ahol született, ilyenek az emberek – meséli. A pécsi egyetem Szobrász Tanszékén egy szobrász kurzust végzett Nagy Márta DLA docens vezetésével. Katalógusát nézegetve csupa fehér és világos porcelán plasztikát látok. „Tomoko munkái organikus szemléletről tanúskodnak, a természet formáit írja át nagy műgonddal porcelánba.” – mondja Aknai Tamás.

Nagy Márta szintén szívesen nyilatkozik tanítványáról: „Plasztikái szintézist teremtenek a magával hozott japán kultúra és itteni tapasztalatai között. A fényről szólnak, amit a tömörödésig égetett fehér porcelánból kibontva jelenít meg. Anyaghasználata is egyfajta szintézis a külső és a belső tér között, a mely a tömör anyagból a kiálló formákon át a fény felé vezet.” – fogalmaz.

A két lány művészetében nehezen lelhető fel közös vonás. „A barátság, az emberi együvé tartozás köti össze őket.” – vallja Aknai Tamás. Eszter a terveikről beszél: „A jövőben is sokat szeretnénk utazni, tanulni, tapasztalni. Alkotni azonban mindketten itt, Magyarországon készülünk tovább.” – Te is Tomoko? – kérdezem csodálkozva. „Igen” – feleli. „Itt Európában és főleg itt, Magyarországon.”

Tari Eszter és Fujisaki Tomoko közös kiállítása április 23.-án, pénteken 16 órakor nyílik a kaposvári Vaszary Képtárban (Fő utca 12.) és május 15.-ig tekinthető meg.

Dr. Aknai Tamás, Utóhatások, újrarenezések. 2004, május.

Utóhatások, újrarendezések

Tari Eszter és Tomoko Fujisaki kiállítása a Kaposvári Vaszary Képtárban

Április 23. – május 21.


Sokat és sokan beszélnek ma a paradigmák változásáról és az új paradigmák meghatározó szerepéről. Rombolást is kihallhatunk abból a megfogalmazásból, hogy a „művészettörténet halott”, de ahogy azt a bányamérnökök mondják, a robbantások utóhatásai korántsem csak rombolóak. Újrarendezőek is. Bár a művészettörténet végének próféciája fenyegető, mégiscsak az értékek átgondolására sarkall, ami talán segít majd az új paradigma felállításában. A paradigmát pedig az határozza meg, hogy milyen problémákra keresi a választ. A művészet történetében sincs ez másként. Arthur Danto úgy látja, hogy a művészettörténet egy korszakának vége nem a művészet végével jön el, hanem a nem férfiközpontú, nem eurocentrikus időszak elérkeztével. Új narratíva születik, amelyben a műremekeken és a mesterek stílusán alapuló régi irányelvek már nem használhatóak fel.


Ám még mielőtt magukkal a Kaposváron bemutatott művekkel foglalkoznánk, érdemes körüljárni néhány személyes és tárgyi körülményt. A csoportos és a most szóban forgó páros kiállítások feltesznek kérdéseket, amelyeknek megválaszolása éppúgy feladata a látogatónak, mint a tárgyak értelmezése. Mi kapcsolja, tartja együtt a két embert, kapcsolataik, szakmai programjaik azonossága, az anyag, a motívum, az érdeklődés, vagy csupán a szimpátia, esetleg egyedül egyik sem tudna még megtölteni egy ilyen nagy kiállítótermet és ezért szövetkeztek? Vagy rejtőznek megfejtésre váró üzenetek a japán-magyar összeállításban? Mint látni fogjuk csakhamar, szinte mindegyik kérdés közelebb visz a művek megértéséhez. Esetünkben a nyolcvanas-kilencvenes évektől élénken teret foglaló „új kép”, lényegében a posztmodern eklekticizmus utáni időszak poétikai törekevéseivel kívánatos kapcsolatba hozni a fiatal alkotókat. A szellemi közeg, amelyre itt, az „új kép” poétikájának máig tartó folyamatában leltek, az iparművészet és a festészet jel-jelentés tartalmaival egyaránt összefüggésben van, a kiállítók számára elsősorban az előadás módszere szerint érzékeltet hasonlóságot.


A pécsi egyetem Művészeti Karán egy évvel ezelőtt végzett Tomoko Fujisaki Nagy Márta keramikus művész tanítványaként, Tari Eszter pedig ebben az évben védi meg diplomáját ugyanitt. A kaposvári Vaszary Képtár azonban nem kockáztatott sokat, amikor a két fiatal művészt kérte fel kiállításra, hiszen több bemutatón láthatóak voltak már munkáik, diákköri konferenciákon vettek részt, és a művész-szakma belső köreiben szinte magától értetődően tekintik őket a jövő Ígéreteinek. Kicsiny kockázatot azonban mégis vállaltak a szervezők, hiszen a bemutatott kerámiatárgyak és festmények nem tartoznak a könnyen fogyasztható szellemi termékek közé, felületes megközelítésük semmiféle eredménnyel nem járhat. Hogy a kétségtelenül komoly előzetes élmény-ismeret feltételeket elváró anyag a „helyére kerülhessen”, talán nem felesleges közreadni a következőket.


1978 végén a pécsi születésű Breuel Marcel tervezte Whitney Museum of American Art (az Amerikai Művészet Múzeuma) kiállítást nyitott, amelynek azt a címet adták, hogy „Új Kép Festészet” (New Image Painting). A mérsékelt kritikai visszhang ellenére „dobott” fel ez a bemutató néhány új gondolatot, művésznevet és munkát, ami nem tűnt tradíció tisztelőnek és érdekesen illúziómentes kontextusokat tett láthatóvá. Az „új képek” művészei a még aktuálisnak tetsző minimalizmushoz és a vele egyazon intenzitással ható konceptualizmushoz tapadó gyökereket a festői figurativitásban, jelalkotásban hozták felszínre. A minimal formális szigorúsága, a rendszerek bűvölete és érzelmi visszafogottsága párosult ebben az új figurativitásban a processz és performace mesélőkedvével, a folyamatok lejegyzésének mindenképp narratív jegyeivel. Az eredmény nem egyszer a dada abszurditásait, művészetkritikai-önkritikai elemeket, szociális-pszichológiai motívumokat, néha még a verbális kifejezés eszközeit is tartalmazta, és miközben mindez természetesen került párhuzamba az ekkortájt teljes meggyőző erővel ható posztmodern rendszeralkotás kísérleteivel, az „új képek” a tartalmat, a jelentést a jel szemantikai megszokottságában őrizték. Minden átmenetisége, bizonytalankodása és személyes jellege ellenére az „új képek” festői újra hangsúlyozták a műtermi munka szépségét, a festő és a szobrászműtermek sajátos, intim világának romantikáját, és a hitet abban, hogy az egyik művészgeneráció átveheti a másiktól annak felfedezett javait, és továbbfejlesztheti azokat.


Tari Eszter és Fujisaki Tomoko munkáira is jellemző, hogy a hetvenes éveknek a műtárgy halálát jósoló (vagy megállapító) téziseit valamelyest hitetlenül fogadják. Kétségeiket az absztrakció, narratív figuráció, valamint konceptuális spekulativitás egyesítésével, ezek különös, eklektikus fúziójával hozzák nyilvánosságra. Nyilvánvaló karakterjegyekkel jár ez a kísérlet, amelyekben a minimál és a koncept kigondoltsága és perfekcionizmusa, érzéki semlegessége után a friss látás számára termett impulzusok újra feltámadtak. Tapasztalhatóan tradicionális álláspont, de a két fiatal alkotó készen állt arra, hogy a vásznon, vagy a formázóasztalon alakítsák a képeket és a formákat és úgy kísérletezzenek ezekkel. Egyszerre elvont és egyszerre figurálisan konkrét jeleket , egy pszichológiai képzettársításokban gazdag jelentésmezőt, jól felfogható festékpásztákat, analitikusan rendszerezett kerámia struktúrát, a romantikusan természetes raku technika alkalmazását jelentette mindez.


A fiatal japán és magyar művész egymáshoz nagyon hasonlóan az információk tényeit leginkább az emlékezet tüzében edzi, ezért a tények felfogásának és érzékelésének két, alapvetően különböző típusát jelenítik meg. Mindkettőjüké a valóság mibenlétének, feldolgozásának különbözőségére utaló gyakorlat. Mindkettő egyszerre elvont és egyszerre konkrét, jelképi értékekre érzékeny. Építőkedvük következtében optimisták és tárgyszerűek, a jelenre és az emlékekre koncentrálásuk miatt azonban kevéséé magabiztosak. A dolgok jövőbeli kimenetele felől azonban nincs bizonyosságuk. Ere utalnak a varázslatos színű kobaltkék mázas kerámialapok, amelyeken tetszőleges elrendezésben és nagy variabilitásban kerülnek Sol LeWitt – féle rakuval létrehozott négyzetformákból szerkesztett vázrendszerek. Tari Eszter A nő és az ő gyermekei című képében mármár drámai feszültséggel jelzi leginkább a szerep és a feszültség labilitását. Csendéleteinek zajos összevisszaságú cipőegyvelegei is sokkal inkább a lebomlás, mint az építés metaforái.


Európával szemben Japán ellentmondásos prosperitása ellenére sem vált kulturálisan egységessé. Európát alapvetően a depresszió, a politikai elnyomás, az integráló pesszimizmus, az elhasználtság, diszfunkcionalitás és déja vue élményei jellemzik. Mindezt alkalmasint a humor sötétebb válfajai, az irónia leplezi, esetenként pedig rekonstruáló-gyógyító jellegű ambíciók sora. A historizáló minimal struktúrák rekonstrukciója és érzelemmel telítése Fujisakinál és a pszichológiai természetű gyógyításvágy teljességgel nyilvánvalóak Tari Eszter művészetében. Tökéletesen érthető az iróniájuk a misztikus természetű „emlékezésre méltóság” kultuszát illetően is, amikor a „méltó” történeti tények súlyát, mennyiségét felcserélik a monumentális kombinatorika helyett a kézműves munkával, vagy az élet női szerepkészletének jeleivel, utalásaival. A megélt és a megélendő dolgok érzéke hatásosan párosul ebben a plasztikai világban és festészetben a megjelenítés eredetiségének kényszerével. De rengeteg apátia is van abban a reprezentációban, amit Tomoko Fujisaki művel, amikor a minimal minden plasztikai jelentéséről lemondó reduktív és jelentésektől kiürülő formakultuszát a természettel és a kreativitással teli kerámiatechnikában rögzíti. A minimal ilyenformán átírt reprezentációjában értelemszerűen ott a hely az iróniának. Ami nincs ezekben a művekben, az a nosztalgikus és/vagy narcisztikus nihilizmus. Hitük a vizuális művészeti funkciókban és önmaguk alkotókészségében, anyaguk iránti szeretetében olyan erős, hogy nincs bennük semmi aggodalom a mediális természetű kihívásokkal, vagy a reklám általános dominanciája miatt visszaszoruló kísérleti-alternatív szerepekkel kapcsolatban sem. Ennek a mármár bájos sérülékenységnek a vállalása, a gátlások nélkül önátadó közvetlenség a kiállítás egyik legfőbb értéke.

Dr. Aknai Tamás, Pécs, 2004. május.

Fejős Miklós: Visnu naglábujja. Echo, 2004/3.

Visnu nagylábujja, Tari Eszter kiállítása


Alkotó embernél gyakorta előfordul, hogy érdeklődését csupán egy véletlen felismerés irányítja rá választott témájára. Valami ilyesmi történt a Művészeti Kar egyik végzős diákjával is.

Tari Eszter (Pinczehelyi Sándor tanítványa) néhány évvel ezelőtt a képére applikált egy cipőt, majd ennek a felületére ráfestett egy másikat. Célja ezzel nem volt egyéb, mint egy festményen (assemblage-on) belül ütköztetni a tárgy két-, illetve háromdimenziós látványait. Kísérlete során azonban megragadták őt a lábbelihez és a lábhoz kötődő ikonográfiai képzetek. Termékeny kutatás vette ekkor kezdetét, melyben állandó segítségére lehetett a jelenségek hátterét firtató szüntelen kíváncsisága, illetve, illetve az idegen kultúrában szerzett személyes tapasztalatai[*]. A végeredmény a Közelítés Galériában kiállított egységes, lezártnak tekinthető képciklus.

A kiállítás és az értelmezés különböző síkjain haladva egymástól viszonylag jól elkülöníthető tematikai csoportokat lehet feltérképezni. Ehhez akár nyíltan igénybe is vehettük volna a Helikon Kiadó Jelképtár-át, mely a láb és a lábbeli címszó alatt tömör összefoglalását adja a lehetséges kultúrtörténeti vetületeknek. Példái nyomán azonosíthatóak a konkrét szellemtörténeti utalások a hindu hitvilágra (Visnu nagylábujja) az asztrológiára (Göncöl) és a bibliai ismereteket (Bűnbocsánat, Mennybemenetel…).

A művek egy másik csoportja a lábat és a lábbeli pszichoanalitikus szimbólumokként kezelni. Ezen festmények és grafikák egyrészt a formák pozitív és negatív tulajdonságainak megkülönböztetésével idézik fel a behatolás és befogadás mozzanatait (Courbet analógia), másrészt a nemiség által meghatározott társadalmi szerepek és elvárások jogosságát feszegetik. A divatok és trendek hagyományformáló erejétől való fenyegetettség Tari Esztert nyílt ellenérzések kifejezésére késztetik. A Vetélkedés és az Alárendelve című kompozíciók, illetve a Feminin című plasztika is elutasítja állati ösztöneink durvaságát.  Nőiességét ugyanakkor nem képes megtagadni akkor sem, ha ennek ár a múlandó szépség, a hiábavalóságok hiábavalósága (Vanitatum Vanitas).

A művek harmadik csoportját képező alkotások mindössze formális kapcsolatot feltételeznek a téma és annak képi megjelenítése között.  A Halál és a Démonűző képzettársításai a minden logikát nélkülöző fantázia terméket. Alkotójuk szerint a természeti népek „nem-tudásával” párosuló díszítő szándék, vagy az elvonatkoztató képesség kell ahhoz is, hogy Háziszellem költözhessen egy felhasogatott utcai cipőbe. Olyan terület ez mindenesetre, ahol Tari Eszter szabadon kiélheti a formákkal és gondolatokkal való kísérletezés örömeit.

Ebből a szempontból talán nincs is jelentősége annak, hogy milyen tárgyat választunk az érzelmeink szublimálására. Feltéve, hogy vannak még ilyenek.

[*] Tari Eszter ösztöndíjas hallgatóként összesen tizennyolc hónapot töltött töltött külföldön, Indonéziában, Japánban és Németországban.

Nádor Judit, Keszü, 2004.

Tari Eszter festészetéről

Tari Eszter képeivel könnyű kontaktust teremteni: a Közelítés Galériában bemutatott művei – annak ellenére, hogy egyetlen gondolat köré szerveződtek – individuális jelentéshordozóként is hatásosak.

Tagadhatatlanul „hálás téma”: ez már a látvány szintjén kiderül. Festészeti erényei például olyan természetűek, hogy még az evidens szín-inkoherenciák sem képesek kétségbe vonni létüket. Csábító lehet egy szimbolikai ráközelítés is: a láb (cipőbe, csizmába öltöztetve) – sőt, a lábtól függetlenített, jellé avanzsált lábbeli is – a szexualitás egyik legnyilvánvalóbb jelképe, amiről kapásból oldalakat lehetne írni. Nem mintha alábecsülném a megjelenítés szinte fölényes biztonságának elemzésében rejlő lehetőségeket: egy megfelelő szélességű gondolatsáv, amely pontosan a megfelelő szögben éri el a tudattalant, a kritikus számára mindig vonzó. Arról nem is beszélve, hogy – Tari kora miatt – gazdaságosan ki lehetne aknázni egy paternalista felhang lehetőségeit is. Igaz, nem nekem – merthogy én művész esetében kategorikusan visszautasítom a „pályakezdő” minősítést.

Csakhogy nekem egészen más hívta fel a figyelmemet.

Már egy ideje feltűnt, hogy egyre ritkábban találkozom olyan sikeres képzőművészeti próbálkozással, amely az érzéki rezgések sávján túl is követhető – vagy ellenkezőleg, egy racionális gondolatmenetet képes érzékileg is megtapasztalhatóvá tenni. Tari egy ilyen eset: koherensen gondolkodik, és ehhez a festészet nyelvezetét használja. Felmerülhet persze a kérdés, hogy mennyire kiforrottan teszi ezt, de az elemzés kísértését azonnal feloldja az összhatás: Tari Eszternek ugyanis sikerült itt és most bizonytalan minőségű állományában azonosítania egy ígéretes intervallumot, amely sűrű gyökérzettel kötődik saját láthatatlan kiterjedéséhez. És ez nem minden: a kérdéses helyet szakszerűen behatárolta, homogenizálta, sőt belakta, úgyszólván szakrális minőségűvé tette, amivel – mintegy mellékesen – a profán téridő szánalmasan szűk lehetőségeire is rávilágított (és ezzel a mozdulatával a már említett, giccs felé hajló szín inkoherenciáinak létjogosultságát is sikerült legitimálnia).

Az sem mellékes persze, hogy mindez lefegyverzően természetes egyszerűséggel jön át (talán azért, mert Tari következetesen egyetlen összefüggő egységként kezeli a síkokat?). Kétségtelen, hogy nem csupán egy szingularitás „profi megcsapolásáról” van szó: ama bizonyos „alázat” nélkül ez nem sikerült volna.

Tény, hogy gondolatának menete egyszer sem bicsaklik meg: az intuitív és a racionális funkciók egymással feleselés helyett kiegészítik egymást, miáltal – egészséges ösztönössége ellenére – egyetlen momentum sem tűnik véletlennek. Ez az, ami számomra további sikeres „varázslatok” ígéretét hordozza magában.

Első ránézésre egyértelmű, hogy a képeket nő festette (ezt a kijelentést a „női festő” besorolás közönségesen pejoratív kicsengése nélkül teszem). A Tari által képviselt szellemiségben pontosan meghatározható helye van a női identitás kezelésének. Festészetében nem az a – mára már hagyományossá vált – nőiség működik, amely évszázadokon keresztül (férfi módon) harcolt hogy, saját teret szorítson ki magának különböző, bár egytől egyig férfi szükségletekre tervezett pontokon, hanem annak utóbbi évtizedek során konszolidálódott magabiztos változata. Ennek a nőiességnek többé nincs szüksége harcra, egyszerűen kinyilatkoztatja önmagát – amitől egyesek felszisszennek, és agresszivitást kiáltanak, mások elbátortalanodnak, további bizonyítékokat szolgáltatva ezzel megbotránkozásuk tárgyának érvényességére.

Tari egy gátlások nélküli, közvetlenül és becsületesen fölvállalt introspekciót indít, és nem zárkózik el semmi fajta lehetőség elől, ha megismerésről van szó: festészete így lesz értelmes és misztikus egyszerre. Az általa képviselt nyers (?) objektiváció persze nem veszélytelen – Eszternek is csak egy hajszál híján sikerült elkerülnie a fetisizmus kísértését.

Koszits Attilla interjúja a Pécsi Rádió számára, 2004. február 10.

K.A.:- Pécsett, a Közelítés Galériában nyílt meg Tari Eszter, végzős művészhallgató kiállítása. A címe:

T.E.:- Vanitatum Vanitas, hiábavalóságok hiábavalósága. Bár hiúságok hiúságának is fordítható, de a kiállításom kapcsán ezt a címet tartom a megfelelőnek.

K.A.:- Tematikus kiállítás, mely a lábbelire van felfűzve. Egészen a gyermekkortól a felnőtt nők viseletéig különféle cipők jelennek meg, persze művészi fokon. Valódi cipők is láthatók vásznakra, képekre feldolgozva és persze festmények is vannak. Nekem az egyik kedvencem - ami előtt itt állunk - két pár női körömcipő - egy fekete, meg egy világosabb - melyekbe női körmök vannak applikálva. Ez óriási ötlet. Mit akartál ezzel kifejezni?

T.E.:- Kezdetben foglalkoztatott a női identitás kérdése. Azt jártam körbe, milyen is lehet az igazi nő. A társadalom egy része által a nőre kényszerített szereppel nem tudok és nem akarok azonosulni. Például a műkörömmel sohasem tudtam megbarátkozni és ez egyfajta gúny

K.A.:- Itt a képeken is látunk nagyon elegáns női csizmákat. Ezeket sem tudnám elképzelni rajtad.

T.E.:- Hát igen. E képem – melynek Vetélkedés a címe - alapjául a National Geographic kobrákról szóló dokumentumfilme szolgált. Amikor harcolnak a kobrák, felágaskodnak. Ehhez hasonlatosan a túlzóan magas tűsarkú csizmák egymás fölé akarnak kerekedni, így próbálnak meg egymáson túltenni.

K.A.:- Hát nem csak azért, hogy egymáson túltegyenek, hanem, hogy a férfi szemeket is valahogy rabul ejtsék, azt hiszem.

T.E.:- Igen végül is a férfiért vetélkednek ők.

K.A.:- Persze itt vannak olyan cipők is, melyek nem a női élettel foglakoznak. Ott például egy tornacipőtalpat is lehet látni.

T.E.:- Később jött az ötlet, hogy a cipőket magukat is rátegyem és beleépítsem a képbe. Assemblage-okat kezdtem el készíteni. Úgy, hogy szerves része legyen a festménynek, de hogy ne legyen egyértelműen csak egy cipő. A Háziszellem -nél, esetleg a Termés-nél első látásra, talán nem érti a néző miért is vannak ezek a képek a sorozatban, de ha jobban, közelebbről nézi meg rájöhet, hogy na tényleg itt is egy cipő a felhasznált elem.

K.A.:- Az Octopus - ami polipot jelent - is cipőből készült. Valóban olyan, mint egy polip.

T.E.:- Ez egy bőrszandál volt, amit szétvagdostam. Ehhez hasonlóan egy másik munkám a Démonűző is, egy csizma szárának csíkokra szabásával született. Ez az assemblage négyféleképpen is feltehető a falra, szárai pedig mindenképpen lefelé lógnak.

K.A.:- Ezek az ötletek, hogyan adódtak. Sokat gondolkodtál, vagy kikészítettél magad elé egy csomó cipőt és jöttek maguktól az ötletek?

T.E.:- Hát a legelső mű, amiből az egész kiindult az egy kétdimenziós – háromdimenziós trükk volt. Egy fatalpat próbáltam háromdimenziós cipővé festeni és egy háromdimenziós cipőt visszatolni a képsíkba, mintha kétdimenziós lenne. Később elővettem jelképtárat, szimbólumlexikont, és elgondolkodtam, hogy mit is jelent kultúrtörténeti szempontból és számomra a cipő. Majd ezeket a terveimet feldolgoztam. Legvégül pedig olyan kísérleteket tettem, amiknél a forma, a szín, vagy a faktúra befolyásolta kép alakulását.

K.A.:- Nagyon sokféle stílussal találkozik az ember itt. Még  a ’60-as évek Amerikájának pop-artja is visszaköszön.

T.E.:- Igen, célom volt, hogy minél többféle, a témához alkalmazkodó stílusban alkossam meg munkáimat. Féltem is kicsit attól, nem-e lesz túl sokféle munka a kiállításon. Minél többféle szemszögből szándékoztam megnézni a cipőt, még ha csak a saját szemszögemből tudtam is megnézni, tehát nem a világ összes emberének szemszögéből.

K.A.:- Egy csecsemő számára is fontos, hogy mit adnak a lábára. Nagyon picike kis gyerekcipőket is lehetett itt látni. Valóban végigkíséri a lábbeli egészen a felnőttkorig az embereket.

T.E.:- Tényleg nagyon fontos mindenki életében. Régebben ruhadarabokkal is foglalkoztam, de idővel a cipőre terelődött figyelmem, hiszen ez az az öltözék kiegészítő, amelyik leginkább visszaadja tulajdonosa személyiségét.

K.A.:- Olyan képet is lehet látni, ahol egy csapat cipő összejön. Az együvé tartozást jelenti itt a cipők társasága. De meg van az ellenpárja is, amikor a cipők olyan embereket szimbolizálnak, akiknek szétváltak az útjaik valami miatt.

T.E.:- Ezeknél a képeimnél kiscipőket alkalmaztam, mivel szeretem a kisméretű képeket és a kiscipőkkel könnyebben, jobban tudtam kísérletezni, mint a nagyokkal.

K.A.:- Egyébként itt elnézve a megnyitót nagyon nagy tömeg volt. Idősebbek is voltak, fiatalok is, tehát jöttek a hallgatótársaid bőven. Egyszóval rengetegen voltak. Mit jelent ez egy művész számára, ha egy megnyitón így elismerik?

T.E.:- Nagyon jó érzés, nagyon örülök. De készültem is rá, megpróbáltam minél több meghívót szétküldeni, osztogatni, persze a Közelítés Galéria is sokat küldött ki.

K.A.:- Ezt az anyagot talán el lehetne vinni máshova is kiállítani, vannak ilyen terveid?

T.E.:- Fujisaki Tomokoval fogunk együtt bemutatkozni Kaposváron, áprilisban.

A "Vanitatum Vanitas" c. kiállítás megnyitóbeszéde, Dr. Várkonyi György, 2004. február 10.

"Hölgyeim és Uraim! Kedves ifjú és idősebb kollégák! Gondolom mindenki látja, hogy ez itt egy vanitas-csendélet. (A megnyitó ünnepségre szánt bor, sütik és pogácsák csendéletére mutatva.) Valóban az. És hát ugye az is köztudott, hogy a vanitas-csendéletekben szereplő tárgyak azok önmagukon túlmutató jelentéssel bírnak. És hát innen már csak egy lépés az, hogy az ember odáig eljusson, kijelenthesse, hogy bizony a cipőben, lábbeliben ugye elképesztően tág és sokrétű művészeti potenciál létezik, létezhet. Ezt én nem fogom mind felolvasni, bármilyen rémisztőnek tűnik. Ez egy kis emlékeztető. Hát ez a lábbeli ez ugye megjeleníthet sorsokat, karaktereket. És ezt teheti drámai, vagy frivol hangnemben, expresszív, vagy szürreálisan szimbolikus módon. Néhány példát emlékeztetőül felsorolnék. Az első, aki mindenkinek eszébe jut, Van Gogh. Lehet, hogy hangosabban kellene beszélnem. Aztán René Magrittenak a cipő alakú lábaira biztos emlékeznek, vagy Ország Lilinek az ungvári ortopédcipész kirakatáról festett képeire. Frey Krisztiánnak azokra az assamblage-ira, ahol női cipők, átfestett női cipők vannak a táblaképen. És nem utolsó sorban Bukta Imre gumicsizmáira is, amelyek ugye önmagukban is a legkülönbözőbb metamorfózisokra voltak képesek. Ebből is látszik, hogy Tari Eszter nagy elődök nyomdokában jár, hogy azt ne mondjam cipőikben jár, de nem szeretném a dolgot ennyire frivolba jönni, bármilyen könnyű helyzetben vagyok is. Könnyű helyzetben azért vagyok, mert a kötelező gyakorlatot elvégezte tulajdonképpen helyettem, Aknai Tamás Dékán Úr, amikor ebben a kis katalógusban, magyar nyelvű tanulmányban elvégezte Tari Eszter bemutatását, munkáinak érzékeny és sokrétű mesterségbeli analízisét és esztétikai kommentálását. Nekem most maradt itt egy „szabadon választott gyakorlat korcsolyában” - tényleg korcsolyacipő nincs még, azt hiszem - és ez most legyen akkor a műértelmezésnek egy olyan fontos kiegészítő módszere, amire talán még emlékeznek, akik hallgatták a „Bevezetés a művészettörténetébe” című kurzust. Amihez viszont a mű tárgyával kapcsolatos irodalmi ismereteinket kellene tanulmányozni. Nem a könnyebbség kedvéért, - mert nem is volt ez olyan egyszerű, szakirányú segítséget is igénybe vettem - egy szövegmontázst állítottam össze különböző irodalmakból. Az első egy pozitív ciklus lesz.

„A lábbeliek közé sorolható a papucs (Pantoffel), a fűzős és gombos félczipő (Halbschuh zum Schnürren, Knöpfen), az eresztős félczipő (Halbschuh mint Gummizug), a bakancs (Schnürrstiefel), a gombos a topány (Knopfstieflette), az eresztős topány (Zugstieflette), a csizma (Halbstiefel), és a hosszúszárú csizma (Langschäftiger stiefel). Mindezeknél két része veendő külön tekintetbe: az aljrész (Bodenteil) és a felső rész (Oberteil). „

„A műveletek elseje a mértékvevés (Maassnehmen), melynél tekintetbe veendő a láb hossza (Fusslänge), a bütyök bősége (Ballenweite), a torok bősége (Ristweite), a sarkbőség (Fersenweite), a lábikra vastagsága (Wadenweite). E mérték után szabják papírosból a formát, mustrát (Muster) és ezeknek körfogatai (Umriss) után rajzolják meg a bőrön az egyes lábbeli részeket,…” Frecskay János: Mesterségek szótára, Hornyánszky Viktor kiadása.

Következő szöveg: „Mindenki tudja, hogy mi is egy cipő, ha éppen nem fa-, vagy háncscipő, akkor bőrből van és van felső része, e kettőt szögek tartják össze. Az ilyen eszköz a lábnak szolgál. A cipőknek alkalmasságuknak megfelelően, vagyis, hogy munkára, vagy táncra valók különböző az anyaguk és a formájuk.” Ugyanebből a szövegből.

„A lábbeli kitaposott belseinek tátongó sötétjéből a munkásréteg fáradtsága mered ránk Az otromba lábbeli megszokott súlyosságában benne sűrűsödik a lassújárás szívóssága a szántóföld messze nyúló, örökegyforma barázdái között, melyek felett ott süvít a zord szél. Bőrébe beivódott a föld zsíros nyirka. A cipőtalpak a mezei út elhagyatottságát láttatják az ereszkedő alkonyatban. A lábbeliben ott remeg a föld rejtett hívogatása, gabona ajándékának csendes érlelődése, és érthetetlen lemondása önmagáról a téli föld sivár kopárságában. Ezt a lábbelit áthatja a panasztalan aggodalom a biztos kenyérért, az újra átvészelt hűség szótlan öröme, a szülés jöttén érzett remegés és a halál… reszketés. A földhöz tartozik ez az eszköz és a parasztasszony világa érzik belőle. Ebből a megőrzött odatartozásból kel életre önmagából újból az eszköz. Megtaláltuk az eszköz eszközét, de miként. Semmiképpen sem egy valóban szem előtt levő lábbeli leírásból, és a hozzáfűzött magyarázatokkal, nem a cipőkészítés leírásával és nem is valóságos használatának megfigyelésével, hanem csak úgy, hogy oda állunk Van Gogh festménye elé. E festmény szólott hozzánk. A mű közelében hirtelen máshol lettünk, mint ahol szokásunk lenni.” Sokan ismerik a szöveget, Martin Heidegger: A műalkotás eredete. 1977-ben született ez a hermeneutikai alapmű. Bacsó Béla fordításában hallottuk most. És hát ugye erről az elképesztően poétikus értelmezésről tudnunk kell, hogy mint annyi minden nagyszerű mű, ez is félreértésen alapul. Ez nem egy parasztasszony cipője.

Szépirodalom: „…, minden gazdag asszonyka csupa romantika, nekem például olyan ajánlatokat tettek, hogy keléseket kaptam tőlük, persze maguknak még csinálok cipőcskéket, a szemembe nyomom a nagyítót, félcipő KB-formára, bezecces, fehér bélés és fehér branzolni, négyes snitt és Derby-Pariser vonal, az egyik pár fehér kaplival és lakkozott abzaccal, kétcentis rakott sarok, nikkelezett ringlik, celluloid kapcsok, sárgaréz stiftek és sárgaréz csavarok, hogy a talp tartós legyen, aztán csinálok még tartalékba is mindegyiküknek egy-egy pár cipőcskét őszre is meg télre is, belülre tetszés szerint piros vagy sárga báránybélést adunk, aztán még egy pár cipőt a hegyekbe, és egy pár egészen egyszerűt a rétekre, piros kaplival és fehér betéttel, vagy egy sevrót ilyen magas szárral és zöld lakkal,…” Ugye ez is ismerős. Bohumil Hrabal: Táncórák idősebbeknek és haladóknak, 1964, Hosszú Ferenc fordítása. Jirko  bácsit hallották.

És most jöjjön megint szépirodalom: „-Igazán nem vártam vendéget - mondá az asszony, lábait hátrább huzogálva. -Tulajdonképpen mit is néz a lábamon?

-Csak úgy véletlenül, régi rossz szokás, amikor még romlott ember voltam és néha az életemet is szívesen föláldoztam volna azért, hogy egy női lábat megfogjak. Régi dolog ez.

A piros papucsok útközben megálltak menekülésükben, miután a vadász közömbösen elfordította tekintetét a futamodásukról. Megálltak és kíváncsian visszanéztek, mintha legalábbis a seprőbajuszt keresték volna, amely elől megszaladtak. A seprűbajusz azonban megállott a legközelebbi utcasaroknál… Így aztán a papucsok megint csak előbátorkodtak a zsámoly közelébe, amelyen Szindbád helyet foglalt „régi hódolata jeléül”. Pedig szokatlanul finom harisnyák voltak a lábakon, amely harisnyákat a vidéki nők leginkább hetivásáros napokon szokták felvenni…” Krúdy Gyula: A ködmönös nő, 1924.

Bizonyára észrevették, hogy szinte kizárólag női lábakról és női cipőkről volt szó. Hiúságok hiúsága. És tudok mértéket venni professzionálisan, angol és francia mértékkel is (egy régi lábmérő eszközt felmutatva)."



1.-2.-3. Frecskay János: Csizmadia-, czipész- és vargamesterség. 9. füzet. [H.n.: Hornyánszky Viktor kiadása,

    1900.] (Mesterségek szótára.)

4. Martin Heidegger: A műalkotás eredete. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1988.

5. Bohumil Hrabal: Táncórák idősebbeknek és haladóknak. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1982. (Európa

    Zsebkönyvek) Harmadik kiadás.

6. Krúdy Gyula: A ködmönös nő. In: Szindbád. Békéscsaba: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985. Harmadik kiadás.

Tari Eszter kiállítási katalógusához, Aknai Tamás, 2003. december.

Az első nagy kiállítás jelentőségénél csak a második és utána következő többi bemutatóké a nagyobb. Az „első” csupán jelzi, hogy a nyilvánossággal való találkozás pillanata eljött, a többi már a folyamatot is értékelhetővé fogja tenni és olyan viszonylatokat is megszólít majd, amelyek még nem értelemszerűek az első kiállítás esetében. De Tari Eszter képzőművész, aki már tudja, hogy nincs az alkotó embernek lépése, döntése, amit ne körültekintéssel kellene megtennie. Önmagáért és közleményeiért vállalt felelősség jellemezte akadémiai tevékenységét. Most diplomája megszerzése előtt áll. Ez a közlés nem feltétlenül van közvetlen kapcsolatban avval a ténnyel, hogy számára mindeddig, minden a vizuális megjeleníthetőség függvényében kapott fontosságot. De avval igen, hogy közléseit, ismereteit és felismeréseit át kívánja adni. Ez a kötelezettség már nem csak a művészé, hanem a tanáré is, aki a művészet létrejöttének feltételeit személyes példájával segíti. A példatár minden bizonnyal művek sokaságát jelentő ciklusokba rendeződik majd, amelyek közül ezúttal három, igen nagy gonddal körüljárt kérdést emel ki a kiállítás. Mindhárom együtt van azonban a művekben és egyik sem létezik a másik nélkül. Csupán a nyomatéka más egyiknek és másiknak.

Az első a festői jel, a festői technika és a jelentés kapcsolatából indul ki. Képeiben megvizsgálja Tari Eszter, hogy a jelek leíró-irodalmi tartalma mennyire és meddig terelhető annak veszélye nélkül, hogy a „magában való” festői és kolorit jelenségek mellékessé ne váljanak. Itt a vonalrajz szerepe döntő. Műveinek mindegyikét erős és magabiztos rajzosság jellemzi, egyszersmind kifejezve, hogy a művészi fogalomalkotás folyamatában a forma fegyelmezett felépítésének hagyományos megközelítését nem utasítja el. A második kérdés érzelmi és erkölcsi természetű összefüggésekre utal. Felismerései között feltétlenül központi helyzetbe kerül a gyermek és a felnőtt nő sorsa, az egymáshoz tartozó, az egymástól elváló, távolodó életpályák víziója, a kiszolgáltatottság, az „elszabadulás”, az érzéki vágy többnyire különösen lefojtott látványa. És ezek vezetnek el a harmadik kérdéskörhöz, amelynek feldolgozása közben Tari Eszter a jelenkor metaforizációs, jelképi értékű folyamataiból választ önmaga számára átléphetetlen adatokat. Alapvetően egyezik tájékozódásának formája azokkal a művészekkel, akik a pop-, és struktúra – elvű képzőművészet meghaladását a valóság tényleges elemzésével végzik el, és akik már a giccset is megértett társadalmi jelenségnek tekintik. Figyelemre méltóan egyszerű és mégis szintetikus utalásrendszert alakított ki, amelyben a legújabb kor erőszaktól és félelemtől sem idegen világa éppúgy érzékelhetővé válik, mint az egymásból egymásba átalakuló dolgok nemegyszer mesés irracionalizmusa. Jeleinek és gondolatainak fesztávja akár a kozmikus fényvillanások és egy mumifikált sportcipő között is húzódhat, de sohasem feledteti velünk a dolgokban magukban megbújó titokzatosságot, aminek megfejtése a játék segítségévek is történhet.

WAHYU IMAM IBADI, Solo, 05 Juni 2007.

Eszter Tari, Dosen Tamu Asing Pertama di Seni Rupa UNS

Jatuh Cinta kepada Seni dan Budaya Solo sejak Kuliah
Solo memiliki daya tarik tersendiri di mata warga mancanegara. Seorang Ester Tari MA asal Hongaria pun berkeinginan menjadi dosen di almamaternya, di Solo.

BAGI seorang master of arts seperti Ester, Solo sudah dianggap sebagai kota kelahiran keduanya. Sebab, Solo menjadi awal mula dia menemukan jati diri sebagai seorang seniman. Kendati hanya meneruskan kuliah sarjana seni rupa selama setahun di Universitas Sebelas Maret (UNS) Surakarta, Ester seolah sudah sejak lahir berada di Solo.

Ya, medio 1998-1999, dia mendapat beasiswa dari kampusnya dari University Pecs Hongaria untuk melanjutkan kuliah sarjananya di Jurusan Seni Rupa UNS. Awalnya, Ester menginjakkan kaki di Solo waktu itu dengan hati berdebar.

Mengingat, waktu itu sedang santernya kasus teroris dan kerusuhan di Indonesia. Namun, betapa terkejutnya Ester saat mengikuti kuliah bersama teman-temannya yang berbeda negara. "Teman saya ramah-ramah. Saya bisa buktikan kalau ada orang bilang Solo itu sarang teroris. Itu tak benar. Karena saya sudah buktikan," lanjutnya, dengan bahasa Indonesia yang masih agak kaku.

Keramahan juga sering didapatnya saat bepergian ke sejumlah objek wisata. Karena itulah semangat belajar wanita berusia 35 tahun ini semakin hari semakin bertambah. Setali dua uang, prestasi akademiknya juga semakin meningkat.

Namun, ternyata waktu begitu cepat berputar. Pada 1999, setahun sudah Ester mengenyam pendidikan di bangku kuliah UNS. "Senang campur sedih juga waktu studi saya di sini selesai," lanjut wanita yang beralamat di Pecs 7628 Brody Sandor U 50 Hongaria.

Sebab, pengalaman studi dan sosialisasi Ester di Solo baginya sangat membekas. Dari sisi studi, dia bisa mempelajari banyak kesenian asal Solo. "Setelah saya balik ke Hongaria, saya sempat-sempatkan main ke Solo hanya untuk mengobati kerinduan saya. Khususnya, untuk bertemu dengan teman atau mengunjungi objek wisata di Solo," lanjut wanitia berambut pirang ini.

Ester memang sangat menyukai berwisata ke objek wisata budaya semacam Keraton Kasunanan atau Pura Mangkunegaran. Karena kerinduan itu, dia pun sampai menduakan tanah air aslinya Hongaria.

Padahal, di University Pecs Hongaria dia juga sudah berstatus sebagai dosen. Di sana, dia mengajarkan pelajaran bahasa Indonesia. Ada satu tujuan strategis kenapa dia memilih mengajar bahasa Indonesia. Selain itu, dia juga mengajarkan seni lukis dan ukir kayu, sembari mempromosikan budaya Solo di tanah kelahirannya.

Tak lain, mata kuliah dipilih supaya dia bisa ikut membantu mengenalkan Indonesia kepada mahasiswa di Hongaria. "Bahasa Indonesia bisa digunakan kalau mereka mau melanjutkan studi di UNS seperti saya. Atau, bisa berguna kalau mereka berwisata ke Solo, seperti apa yang saya promosikan pada mereka," lanjut Ester, yang menguasai tiga bahasa Hongaria, Indonesia, dan Inggris.

Sebab, setelah lulus dari UNS, Ester memang banyak berpromosi budaya dan wisata Indonesia kepada mahasiswanya dan warga negara di sana. Bahkan, saat berwisata ke Solo. Ester pun tak segan-segan membawa serta kenalan atau saudaranya untuk menemani.

"Dengan begini kenalan saya atau juga mahasiswa saya bisa mengubah pandangan tentang apa yang sering dilihatnya di media massa. Mereka >kan< tahuna Solo atau Iindonesia sebagai sarang teroris. Padahal, daerah ini penuh dengan budaya yang sangat bagus untuk dipelajari," lanjutnya.

Cinta pada pandangan pertama kepada Indonesia pun berlanjut. Setelah beberapa tahun berselang, kira-kira sebulan lalu, Ester pun memberanikan diri mengajukan lamaran ke pihak rektorat UNS. Dia mengajukan diri magang sebagai dosen, di almamaternya waktu itu.

Gayung pun bersambut, pihak UNS ternyata menerima lamarannya. Jadilah dia mengajar di Solo selama satu tahun. "Senang sekali saya diterima mengajar di sini. Selain saya bisa bertemu teman saya, juga bisa mengajarkan apa yang saya pelajari di sini di negara saya," jelas Ester yang saat itu ditemani Attila Marsal, suaminya.

Sekitar tiga hari sudah Ester berada di Solo. Dia juga sudah mulai mengajar di UNS. Namun, konsentrasinya sedang sepenuhnya tertuju pada kesiapan hasil karya dia, yang akan digelar akhir bulan ini.

Puluhan karya seni lukis atau ukir kayu tengah dipersiapkannya serius. "Saya punya dua tema dalam pameran 25 Juni nanti. Yakni bertemakan kenyataan serta imaginasi. Ada juga yang dibuat di Hongaria, walaupun dalam bentuk digital printing," lanjutnya.(*)

Much Sofwan Zarkasi, 26 April 2007

Dari Presentasi seniman ESZTER TARI, di Institut Seni Indonesia Surakarta pada hari, Kamis 26 April 2007.




Banyak jalan menuju Roma........, mungkin pepatah itu cocok untuk mengungkapkan kreatifitas seniman Honggaria Eszter Tari, dalam mengolah ide karya seninya untuk diwujudkan menjadi karya seni rupa yang apresiatif, segar untuk dilihat dan dinikmati. Memang seniman dalam proses berolah seni, tidak bisa lepas dari faktor internal atau eksternal lingkungan dimana ia tinggal, baik secara sadar atau tidak sadar. Banyak subject di sekitar kita yang bisa dijadikan ide dasar dalam berkarya seni rupa. Kejelian seniman dalam menangkap potensi sesuatu subject di lingkungan sekitarnya, untuk dipakai sebagai subject matter dengan medium tertentu dan diolah dengan form yang tepat dalam proses garap karya seni rupanya kadang menjadi titik tolak menarik atau tidaknya karya seni yang dihasilkan. Tentunya proses tersebut harus didukung keahlian teknik garap yang sesuai.

            Pencitraan proses kreatif seperti tersebut diatas dapat kita lihat pada karya-karya seni rupa Eszter Tari, yaitu seorang pelukis dan dosen di salah satu Universitas seni di Hongaria yaitu University of Applied Arts in Budapest. Sudah lumayan banyak beasiswa seni yang diadapatkannya antara lain, pada tahun 2001 – 2002 yaitu Erasmus Undergraduate Scholarship, Akademie der Bildenden Künste, Karlsruhe, Germany; mentor: Günter Umberg dan AIEJ Short-term Student Exchange Promotion Programme, Kyushu Kyoritsu University, Fukuoka, Japan. Pada tahun 1994 – 2003 dia juga banyak mendapatkan penghargaan terkait dengan kompetisi seni di negaranya antara lain ; pada tahun 2003, 26th National Students’ Conference, Art and Art Science, Third Section: Painting, Second prize.

Dari beberapa karya yang dia buat ada suatu kejelian dia dalam memilih subject matter yang digarap menjadi karya seni rupa yang cerdas, menarik untuk diapresiasi dan dinikmati. Memperhatikan karya-karyanya ada semacam periodeisasi subject matter dalam setiap karya-karya seni rupanya. Antara lain yaitu periode kucing, periode kain, periode orang dalam air, dan periode sepatu pada karya seni rupanya. Semuanya dia pilih lewat pengamatan dan pemikiran serta eksplorasi yang dalam terhadap subject pilihan, kemudian dia garap menjadi karya seni rupa yang bisa mewakili keinginan dan pesan yang akan disampaikannya. Biasanya Eszter berproses dengan subject pilihannya pada tiap periode selama 3 sampai 5 tahun, setelah itu baru berubah atau mencari subject lain.

Namun dari beberapa periodeisasi karyanya tersebut yang menarik dan sesuai dengan apa yang dia katakan terkait proses dalam memilih subject untuk karyanya yaitu sesuatau yang bisa menyimbolkan banyak hal adalah periode sepatu, sebab karya-karya periode sepatunya baik dari simbol yang disampaikan atau form yang dibuat sangat representatif. Sedang pada periode yang lain, yaitu periode orang dalam air, kucing, dan kain kebanyakan hanya representatif pada eksplorasi teknik garap yang estetik, artistik dan bentuk yang menarik. Seperti pada karya yang berjudul ;                                                                                                                     Pada karya di atas tampak hanya representatif dari segi subject matter, medium dan form yang dia garap dan dari segi isi atau pesan simbol yang angin disampaikan tidak ada. Karya-karya tersebut mungkin hanya sebagai proses eksplorasi visual dan teknik tanpa keinginan untuk berkomunikasi untuk sebuah pesan tertentu.

Berbeda dengan karyanya pada periode sepatu, disini dia melihat suatu subject menarik disekitar lingkungannya, yaitu sepatu. Sepatu yang biasanya secara fungsional dipakai orang untuk penutup dan alas kaki ketika berjalan atau beraktifitas lainnya, tiba-tiba dia ubah menjadi sepatu dalam karya seni rupa yang estetik, artistik dan bisa menyimbolkan atau mewakili banyak hal yang terkait dengan tema kemanusiaan, politik, sosial, feminisme, kesenjangan dll. Kejelian Eszter dalam mengolah tema dan bentuk visual yang sesuai pesan yang akan disampaikan menjadi kekuatan karyanya dalam berkomunikasi dan menginteraksi penikmat seni atau dalam hal ini masyarakat. Media dan teknik yang dia pakai juga berbagai macam yaitu , Drawing, Lukis, dan patung.


Karya Drawing.

            Melihat karya - drawing Eszter, tampak sekali secara kekuatan teknik dasar yang dia kuasai seperti pada karya Drawing di bawah ini yang berjudul Vanitatum Vanitas / pikirkan tentang kematian , dengan teknik garap drawing di atas kertas, sebuah sepatu wanita yang menggantung atau digantung dengan seutas tali pada sebatang besi, menggambarkan suatu simbol atau kejadian yang terkait dengan kematian. Disini Eszter ingin mengingatkan kita akan kematian. Bentuk visual / form  karya ini juga bisa dibilang sederhana, namun cukup mengena / komunikatif.

Karya lain yang berjudul  Nő és gyermekei / Wanita dan anak, secara apik, menggambarkan suatu gambaran seorang Ibu dan anak-anaknya. Ibu dalam karya drawing ini dia gambarkan dengan sepatu berhak tinggi yang bisa menyimbolkan seorang wanita karier. Teknik yang dia gunakan adalah teknik drawing, hitam putih yang secara bentuk dan isi sangat representative.


Karya Lukis

            Sedang karya yang berjudul  Alárendelve / Patriarki yang dia buat dengan teknik lukis cat minyak diatas kanvas, seperti menggambarkan kekuatan patriarki dalam mengontrol atau menekan status profesi kaum perempuan yang ingin berkembang. Dalam karya tersebut digambarkan sebuah kaki telanjang seorang laki-laki menginjak sebuah kaki seorang wanita yang memakai sepatu boot berhak tinggi. Sepatu boot berhak tinggi bisa diartikan atau menyimbolkan seorang wanita karir. Secara teknik karya ini sangat biasa namun pilihan warna dan komposisi yang menyolok, dari bentuk sepatu dan kaki yang digambar secara close up menjadi kelebihan tersendiri berhubungan dengan pilihan subject matter dan isi pesan yang akan disampaikan.

            Karya yang berjudul  Eltávolodás / Berpisah, agak berbeda. Dengan mencampur teknik Lukis dan kolase, Eszter berhasil membuat suatu pesan yang menarik dan komunikatif tentang suatu perpisahan.  Dalam karya ini dia menempelkan sepatu sungguhan di atas kanvas dan dia susun sedemikian rupa kemudian dicat putih semua, dan menimpanya dengan gambar sepatu yang lain diatas sepatu dan media kanvas tersebut. Gabungan kedua teknik Lukis dan kolase tersebut menghasilkan visualisasi yang sangat menarik berupa sepatu yang benar nyata dan samara-samar, hanya gambar, yang seperti menyimbolkan persahabatan yang terpisah.

            Teknik campuran yang lain adalah pada karya yang berjudul, Közösségi szellem / Pikiran Sama. Masih dengan teknik campuran kolase dan Lukis cat minyak di atas kanvas, dia ingin bercerita tentang Negara Komunis di China yang selalu memaksakan suatu pikiran yang sama kepada rakyatnya, dan sistem tersebut dibangun lewat kekuatan militer . Hal tersebut dia gambarkan dengan sebuah gambar sepatu warna doreng atau motif militer tampak menginjak empat sepatu yang berlainan bentuk secara bersamaan dengan latar belakang warna merah pekat.


Karya Patung

            Pada karya patung yang berjudul Élet / Kehidupan, disini Eszter memanfaatkan sepatu sungguhan yang berbentuk sepatu boot berhak tinggi, yang di beri atau ditancapi semacam kuku-kuku imitasi di sekelilingnya. Pada karya ini secara ide kreatif visual memang tampak menarik, tapi ketika dia mengatakan lewat karya ini ingin berbicara tetantang kehidupan, terasa kurang representative antara isi dan symbol bentuk dalam visual yang dia garap.

            Setelah melihat dan memperhatikan karya-karya Eszter Tari diatas terutama pada periode karya sepatunya, tampak sekali proses berkarya dari konsep ide sampai garap rupa yang jujur, unik, dan benar-benar karya yang muncul karena kebutuhan atau dorongan dari dalam diri senimannya dan bukan karena dorongan dari luar tubuhnya. Dalam hal ini bisa terlihat bahwa sesuatu hal yang sederhana atau tidak pernah kita pikirkan sebelumnya sebenarnya bisa menjadi sesuatu yang dahsyat atau memiliki makna lebih tergantung bagai mana kita memaknai atau mengkrietnya.

            Selain itu dalam proses kreatif Ester tersebut ada sesuatu hal menarik yang bisa diambil untuk proses berkarya seni masa sekarang yaitu masalah kreatifitas dalam melihat lingkungan untuk dijadikan ide/gagasan dalam karya seninya, baik dari segi bentuk dan isi kekaryaannya. Dengan proses kreatif tersebut karya seni dari seorang seniman akan lebih progresif tidak stagnan dan tidak berhenti pada satu karakter bentuk karena ketakutan akan kehilangan karakter atau ciri dalam karya-karyanya.

Sony Wibisono: Tarian Garis Eszter. Majalah Arti, 2010/5.

ESZTER Tari tampak banyak melayani obrolan para pengunjung, ketika berpameran tunggal di Lembaga Indonesia Perancis (LIP) Yogyakarta. Untung, perempuan kelahiran Pecs, Hungaria 1976 itu sudah cukup fasih berbahasa Indonesia. Sikapnya yang simpatik membuat para pengunjung tak segan sekedar mengajukan pertanyaan-pertanyaan tentang karyanya.

Bagi publik Yogyakarta yang cukup terlatih menikmati seni rupa, pameran bertajuk "Dimensi Warna" yang digelar 23 Februari hingga 3 Maret itu mungkin cukup sederhana tetapi jarang ditemui. Tetapi mungkin hal itu justru menarik ketika dihadirkan pada publik Yogyakarta yang belakangan dimanjakan dengan karya kontemporer dengan dominasi objek figuratif. Sebaliknya apa yang disajikan Eszter Tari adalah karya abstrak ekspresionis yang mungkin dianggap agak ketinggalan tren saat ini. Beberapa pengunjung yang kebetulan juga rekan saya mengungkapkan satu hal yang kurang lebih sama, yang intinya mengapa masih ada perupa yang membuat karya semacami ini?

Suatu hal yang wajar ketika kita telah masuk dalam suatu sistem tren yang telah mempengaruhi selera dan pasar. Motif pertanyaan itu mungkin dapat diteruskan apakah karya-karya seperti masih akan laku di era sekarang ini?

Tetapi tentu ada nilai lebih dari pameran yang digelar dalam rangkaian Hari Hungaria itu. Ketika seni rupa kontemporer disibukkan dengan obralan dan permainan wacana yang terkadang muluk-muluk, Ezster seperti memberi keseimbangan. Perempuan yang sedang mengadakan penelitian seni kontemporer di Yogyakarta itu seakan mengajak kita bermain pada pakem seni rupa yang paling tradisional.

Ya, karya perempuan perupa berkacamata itu bermain dengan senjata  garis-garis yang mendapat perulangan sangat intens. Paduan warna dari garis-garis yang dalam satu karya hampir membentuk pola yang mirip itu pun memberikan satu motif permainan tersendiri. Tampak pula bahwa ada keliaran yang dibiarkan mengalir pada perulangan itu. Di sisi lain secara tidak sengaja perulangan itu pun membuat ruang dan bentuk yang unik.

Seperti ungkapan Jawa tan kiniro kinoyo opo (tidak terkira seperti apa yang akan terjadi), kerja kreatif Eszter semacam ini terutama tampak pada serial yang  ia beri titel "Intro". Misalnya karya Intro XI, yang menampakkan gradasi warna yang memikat. Gradasi warna yang berpusat pada titik cerah menyerupai bulatan di tengah kanvas itu terbentuk dari garis-garis perulangan seperti utasan mie. Pada karya bertahun 2008 itu Eszter memberi sedikit keterangan //it was painted at the 3rd Power Colour of Symposium, mentor Ilona Kaseru Ilona in Pecs Hungary//.  Seperti juga pernah diungkapkan Eszter, para seniman lukis Hungaria khususnya mentornya itu sangat suka berkesplorasi dengan garis dan warna. Dan iklim semacam itu tampak sangat menonjol dalam gaya Eszter Tari.

Beberapa karya memang dalam serial Intro menunjukkan strategi yang agak terencana untuk membuat ruang baru pada tumpukan ribuan garis itu. Lihat saja ketika karya Intro XXIV, dengan sangat taktis membuat ruang tiga dimensi dengan point of interest, sebuah pintu kecil setengah terbuka yang menyemburatkan cahaya ke dalam ruang bentukan itu.

Selain serial Intro, serial Factor juga menunjukkan gaya yang hampir serupa. Serial Factor yang dibuat pada 2007-2008 itu mencoba menggabungkan lebih dari satu garis dan bentuk. Bentuk tersebut kadang hampir merujuk pada objek tertentu, tetapi sering tersamarkan dengan tumpukan dan garis lain dengan intensitas dan warna yang berbeda-beda.

Memasuki tahun 2009 rupanya Eszter menggabungkan antara gaya factor dengan objek figuratif. Dengan tajuk serial Factor-Organic ia merangkai keliaran garis dan warnanya dengan motivasi pembentukan figur buaya, orang menari, dan semacamnya. Ada kesan agak karikatural dan nge-pop ketika figur yang digarap dengan teknik realis itu muncul dari garis-garis abstrak yang menjadi latar lukisan. Meski tidak semisterius dua serial sebelumnya, Factor Organic ini tampak sebagai adaptasi Eszter terhadap selera seni rupa kontemporer Indonesia. Disini sekaligus terlihat adanya penawaran yang tidak meninggalkan eksplorasi garis dan warna Eszter yang unik itu.

Dr. phil. Steffen Dengler, Brief, 2011. 03.22.

Sehr geehrte Eszter Tari,

jetzt ist mir Ihre CD beim Aufräumen in die Hände gefallen, ich habe mir Ihre Arbeiten angesehen und da Sie auch nach meiner Meinung gefragt haben, schreibe ich Ihnen was ich gedacht habe: Ich war irritiert über eine geometrische Kompositionsweise in einer Tradition zwischen Josef Albers und Viktor Vasarely in Kombination mit einem sehr individuellen Duktus. Spaß hat mir die Arbeit 41_Intro_XXIV gemacht, weil sie die Komposition narrativ motiviert und zu dem irritierenden Bruch zwischen konkreter Komposition und individuellem Duktus noch der ebenso irritierende Kontrast von Narration und Abstraktion hinzutritt. Ich wünsche Ihnen weiterhin viel Erfolg!

Dr. phil. Steffen Dengler

DENGLER UND DENGLER Galerie für Schöne Künste